|
|
http://www.vmdp.freewebspace.com/
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
E Hírlevélben tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a szabadkai Nyitott Ajtó, más civilszervezetek és az „Autonómia” meg a többi polgári kör tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen közöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, amelyeket a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál.
Azokat, akikhez elér ez az üzenet, arra kérjük, hogy amennyiben kezdeményezésünket hasznosnak találják, küldjék el a Hírlevelet ismerőseiknek is. Írjanak nekünk, mondják el véleményüket, beszéljük meg közös dolgainkat!
Köszönjük az első észrevételeket.
Figyelem!
A VMDP dokumentumaival találkozhatunk a következő honlapokon is:
www.gondola.hu
Az 1990-es évek délszláv háborúi, de különösen a szerbek horvátországi és boszniai veresége menekültek százezreit űzte el otthonukból. A szerbek pánikszerű menekülését a milosevityi államhatalom arra használta fel, hogy megváltoztassa az északi tartomány – Vajdaság – etnikai arculatát. Ez a folyamat különösen 1995 után erősödött fel. A részben spontán, részben tervszerűen zajlott betelepítési politika Szerémég horvát és szlovák lakta településeit, Dél- és Nyugat-Bácskát valamint Szabadkát célozta meg mindenekelőtt. Éveken át csak kozmetikázott statisztikai adatok álltak a közvélemény rendelkezésére, de nemrégiben a vajdasági parlament elnöke, Nenad Csanak elismerte, hogy a Vajdaságba 400.000 szerb menekültet telepítettek (amit egyébként ő maga sem ellenzett soha, sőt, 1992-ben kifejzetten kívánatosnak tartotta a szerb menekültek Vajdaságba irányítását).
Hogy a menekültek megsegítésének örve alatt lényegében a kisebbségi szórványtelepülések elnyelése volt a fő stratégiai cél, azt jól példázza a szerémségi szlovák helység, Stara Pazova (Ópazova) esete, valamint a dél-bácskai magyar kisvárosé, Temeriné. Stara Pazován 21, Temerinben pedig 16 százalékkal növekedett meg a lakosság aránya 1991 és 2002 között, úgy, hogy a szlovák illetve magyar őslakosság folyamatosan fogyott. A felfokozott növekedés a szerb menekültek letelepítésének eredménye.
2000. október 5-ét követően Temerin önkormányzatának irányítása a VMDP befolyása alá került. Ennek volt köszönhető, hogy a magyar többségű községi vezetés leállította az etnikai arányok tudatos megváltoztatására irányuló korábbi programokat, amelyeket egyébként több küföldi humanitárius szervezet, sőt még az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is támogatott, mit sem törődve a Biztonsági Tanács és az Európa Tanács határozataival, amelyek kifejezetten tiltják az etnikai arányok tervszerű megváltoztatására irányuló törekvéseket.
2002. novemberében a VMSZ három temerini községi képviselője Milosevity pártjával együttszavazva megbuktatta a VMDP-s önkormánzati vezetést, s ezzel újra visszatértek a helyi hatalomba a szerb szocialisták. Hogy nem tétlenkednek, azt az is bizonyítja, hogy azonnal felelevenítették az elszerbesítési programot. A menekültügyi biztos január 3-ai keltezésű tájékoztatójában azt javasolja a községi önkormányzatnak, hogy a következő két hónapban újítsák fel kapcsolataikat az Európai Unió illetve a Holland Királyság nagykövetségével, valamint nemzetközi emberbaráti szervezetekkel, hogy pénzügyi támogatást szerezzenek többemeletes lakóházak építéséhez. Ha ez az elképzelés megvalósul, akkor a nyugati demokráciák pénzén sikerül befejezni Temerin elszerbesítésének milosevityi programját. Mindezt megakadályozni a temerini magyarok az anyaország diplomáciai segítsége nélkül nem tudják. A kérdések kérdése mármost az, hogy a magyar diplomácia tulajdonít-e fontosságot a legnagyobb dél-bácskai magyar sziget (közel 9.000 magyar él itt) közösségként való megmaradásának, vagy pedig sorsukra hagyja a temerinieket…
2003. február 4-én este valamivel nyolc óra után Dragoljub Micunovic a volt Jugoszlávia képviselőháza Polgárok Tanácsának elnöke bejelentette: az új államalakulat alkotmányos dokumentumának elfogadásával megszűnt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és létrejött a Szerbia és Montenegró államszövetség.
Az első délszláv állam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részben a vesztes Magyarország romjain, 1918. december 1-én alakult meg a szerb Karadjordjevic-dinasztia alkotmányos, örökletes monarchiája formájában.
Kezdettől fogva belső ellentétekkel terhelten (1919 és 1929 között 27 kormány volt hivatalban) a délszláv állam 1929. október 3-án felvette a Jugoszláv Királyság nevet.
Ez az állam a második világháború elején elbukott, darabokra hullt, de a szövetségesek győzelme után Tito és partizánjai némi külföldi segítséggel, s egy tisztának aligha mondható választás után 1945. november 29-én újra létrehozták a délszláv államot, most Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság néven. A szocializmus idején 1963-ban további változásra került sor. Az ország az „önigazgatású szocializmus” útjára lépve a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nevet kapta.
A rendszerváltás kezdetén a múlt század 90-es éveinek elején a hat szövetségi államból álló szövetségi köztársaság kemény belharcokban, a nemzetközi közösség áldásával (az un. Badinter-bizottság döntésének megfelelően) elemeire bomlott. Illetve csaknem elemeire, mert a harcias Szerbia Milosevic vezetésével kénytelen volt ugyan lemondani a több délszláv államról, de Montenegrót, annak fejvesztett menekülésbe torkolló zsákmányszerző csatái után, sikerült megtartania. Így lett most már a maradék neve 1992. április 27-én Jugoszláv Szövetségi Köztársaság.
Tegnap, csaknem egy éves vajúdás után, a mind türelmetlenebb nemzetközi noszogatás nyomán a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság átalakult: három éves próbaidőre lett belőle egy laza konföderáció. A Szerbia-Montenegró Államközösség megmaradását kétlik maguk a létrehozói is.
Az ország tehát, amelybe a vajdasági magyaroknak a trianoni döntést követő impériumváltás után élni adatott, véres háborúk és rendszerváltások közepette hullott szét. S ennek a folyamatnak még nincs vége.
A nemzetköziek egyelőre érdes hangon, egyértelmű nemmel hárítják el a Kosovo státusának rendezését célzó szerb, illetve albán próbálkozásokat. Úgy tűnik azonban, hogy Irak ügyének lezárulása után Kosovot lesznek kénytelenek elővenni.
Addig a szerbeknek meg kell szokniuk Kis-Szerbiát és bele kell nyugodniuk Kosovo elvesztésébe. Legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy megkapják Bosznia-Hercegovina szerblakta részét. Ez most nem látszik valószínűnek, de mint lehetőséget nem lehet kizárni.
Mi vajdasági magyarok fél szemmel Budapestet figyelve, megkísérelhetjük a lehetségest: hogy olyan autonómiát kapjunk, mint a szerbek Kosovoban. Jól esne már egy sikeres kísérlet.
A 2000 októberében bekövetkezett félfordulat óta most érezhető a legnagyobb politikai feszültség az országban. A válság várhatóan március végén tetőz. A legsúlyosabb örökség a hatalommal, főleg a belügyi ágazattal összefonódott milosevici-maffia. Most már látszik: a maffia-jellegű intézményeket nem sikerült radikálisan leépíteni. A maffia erős maradt, mert október ötödikén a vezetői a színre lépő hatalmat segítették. Kiépítették, illetve kibővítették kapcsolataikat az új hatalmasokkal, de védelmezik a Hágában megvádolt volt vezetőket is, mert ha azok megszólalnak, kártyavárként omlik össze birodalmuk.
A félfordulat óta mindig van időszerű botrány, de nincs kibontakozás. A változás annyi, hogy most egyszerre nagy számú államfő, kormányelnök, alelnök, pártelnök miniszter, valamint belügyi vezető került a nyilvánosság előtt is szorult helyzetbe.
Egyesek szerint azért, mert a társállamokban a hatalom csúcsáig felkúszott maffia nem jut egyességre. Az új államközösség sem lehet tartós, csak akkor, ha mindkét társállamban fordul a kocka, s létrejön a jogállam, vagy legalább megkezdődnek a tényleges változások. Segítene az is, ha rendeződne Kosovo kérdése és megszilárdulnának a határok. Minderre azonban kicsi az esély.
Megtörténhet, hogy az államközösség már a kezdet kezdetén csütörtököt mond, és Szerbia is, meg Montenegró is „önállóan” mennek tovább az általános recesszióba. Ezen az úton nem zárható ki egy újabb most már belső forrongás, különösen, ha nem sikerül Hágába küldeni a vádlottakat, s elmarad az amerikai segély meg a támogatás.
A maffiák kivárnak: egyelőre inkább fékezik, mintsem siettetik az átalakulást. Ugyanakkor – bizonyos határig – készek az átalakulásra, sőt a nemzetközi tényezőkkel való együttműködésre is. Van elemző, aki azt állítja, hogy az angol rendőrségi kiképzők kettős funkcióban vannak jelen Belgrádban. Segítenek a maffia leszerelésében is.
A nyílt színen zajló politikai folyamatok sem túl biztatóak. Elindult a privatizáció, de nincs jogbiztonság, nő a munkanélküliség. Nincs szociális háló, illetve az idevágó intézkedésekre vagy nincs pénz, vagy azok nem hatékonyak. Tőkebeáramlás nincs, ennek hiányában viszont csak a nemzetközi támogatásoknak köszönhetően tartható a viszonylagos gazdasági egyensúly.
Szerbiában három politikai csoportosulás küzd a hatalomért. A Djindjic-Kostunica-Labus háromszögben zajló erőpróbában mindenkinek van ütőkártyája. A nemzetköziek Labust meg Dinkicet támogatják. Djindjic kezében a tényleges hatalom, s a belső kapcsolatok. Kostunica még mindig népszerű a gyengélkedő hadseregben és szerb szavazók táborában is. Folyik az egyezkedés, a kis pártok meg helyezkednek. Nem sok eséllyel. Sorsuk a beolvadás, vagy letűnnek a politikai színpadról.
Milosevic pártja a Szerbiai Szocialista Párt agonizál. A mezei szocialisták a vezetőktől várják az iránymutatást, azok meg a hágai hőst tartva pajzsként maguk elé egymással hadakoznak. Vuk Draskovic az Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke számára – a személyi vonatkozásoktól eltekintve - politikailag kedvező a belügyiek által ellene elkövetett merénylettel kapcsolatos bírósági cirkusz. Ennek a lényege, hogy az igazságszolgáltatásba is mélyen beágyazódott állami maffia a volt szövetséges szocialista bírók, esküdtek, és ügyészek útján próbálja menteni a tetteseket, akik a maffia magját alkotó, Milosevic által létrehozott, különleges katonai-rendőri osztagokkal vannak szoros kapcsolatban. Egyikük – miután a sajtó szerint a szakmabeliekkel való összecsapás hevében a felesége meg akarta mérgezni, de a vezérkar volt főnökének közbenjárására a legjobb katonai kórházban kikezelték, a bőrét mentve külföldre szökött – most kínálkozik a védett tanú szerepére más súlyos ügyekben is. Milosevicet például azzal vádolja, hogy parancsára követték el az ibari műúton a merényletet Vuk Draskovic ellen és ölték meg a jelenleg Hágában tartózkodó diktátor régi, de a NATO bombázások után újra veszélyessé vált politikai ellenlábasát, a liberális kommunista Ivan Stambolicot.
Seselj előbb-utóbb Hágában köt ki, s ezt a veszteséget a Szerb Radikális Párt vezérének távozását, akárcsak a szocialisták, nehezen fogja kiheverni.
Ha megmarad az ötszázalékos küszöb – már pedig ez a nagyok érdeke – a kicsik vagy beolvadnak, vagy megszűnnek
A magyar pártok, ha csak meg nem állapítanak a számukra képviselői helyeket, mint Horvátországban, az öt százalékos küszöb miatt csak más pártokkal együtt kerülhetnek be a parlamentbe. Vannak ugyan még más kombinációk is, de ez már politikai egyesség dolga.
A montenegrói politikusoknak is elég maguk baja. Maffiakapcsolataik erősek, sőt szerbiai kollégáiktól eltérően, néhány állami vezető felől – állítólag – már az olasz rendőrség és az Interpol is érdeklődik.
A Hágai Nemzetközi Bíróság február elején elutasította a dr. Várady Tibor által vezetett jugoszláv szakértői csoport beadványát. Jugoszlávia képviseletében, alperesekként, a beadványban azt kérték, a bíróság mondja ki: nem illetékes annak a keresetnek az elbírálásában, amelyet genocídiummal vádolva Jugoszláviát, Bosznia-Hercegovina még 1993-ban kezdeményezett.
A per tehát tovább folyik, és ha Bosznia-Hercegovina nem áll el követelésétől, a hágai bíróságnak (nem azonos azzal, amely Milosevic ügyét tárgyalja) állást kell foglalnia a felperes 350 milliárd dolláros kártérítési követelésére vonatkozólag is. A per az év végén, vagy a jövő év elején folytatódik.
A szerb közvélemény – vélhetően az új államalakulat létrejöttének izgalmai miatt – egyelőre nem foglalkozik se a rossz hírrel, sem azzal a további 450 milliárdos követeléssel, amelyet ugyanilyen jogi érveléssel Horvátország támasztott Szerbia-Montenegró jogelődje Jugoszlávia ellen.
Dr. Várady Tibor, aki mellesleg tagja a VMSZ által létrehozott Magyar Nemzeti Tanácsnak s jogi szakértője a Magyar Szónak, az általa képviselt szerb-montenegrói ügy új fejleményéről még nem nyilatkozott.
Melléklet:
Vajdasági Magyar Demokrata Párt
Temerin
Ágoston András, elnök
Kókai Péter: Interjú Varga Tiborral
Magyar Szó, 03.02.04.
Álljunk meg egy szóra (A Magyar Szó nem közölte.)
Varga Tibor, a Keresztény Demokrata Európa Mozgalom lemondott elnöke a Magyar Szóban 2003. február 4-én, a vele készült interjúban a többi között a következőket állította: „Az elmúlt másfél év kényszerűségből visszafogott tevékenységében egyetlen sikert tudok elkönyvelni: azt, hogy nemcsak Kasza József és a VMSZ, hanem Ágoston András és a VMDP is efelé a politikai irányvonal felé tart (legalábbis szavakban). Úgy látszik, hirtelen tülekedés támadt a keresztény-konzervatív jobboldalon, s ez egy kicsit is magasabb nézõpontból szemlélve a történéseket már csak azért is siker, mert 2000 nyarán, amikor még tombolt a milosevici őrület, mi voltunk az egyetlenek, akik keresztény Európát és határozott magyar érdekvédelmet kiáltottunk.”
A politikában természetesen mindenkinek joga van ahhoz, hogy egy politikust olyannak lásson, amilyennek akar.
De ha már Varga Tibor megmondhatta, milyennek lát engem és a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot, engedje meg a szerkesztő, hogy én is megmondjam, milyennek látjuk mi a VMDP-t.
A VMDP programpárt. Programjában nem kötelezte el magát egyetlen ideológia mellett sem. Azért küzd, hogy a vajdasági magyarok részesülhessenek a jogszabályalkotási és végrehajtási funkciókkal is rendelkező demokratikus úton létrehozott magyar (perszonális) autonómiában. Ezen kívül a párt megalakulása, 1997 februárja óta arra kéri a magyar kormányt, hogy az, aki a magyarok közül ezt igényli, letelepedés nélkül is megkaphassa a kettős állampolgárságot.
Biztos vagyok benne, hogy mindezt az olvasó is tudja.
Annak bizonyítására viszont, hogy Milosevic és a NATO bombázások alatt egyedül a VMDP tartózkodott a siránkozástól, s nem szidta, sem a bombázókat sem a „zorbánviktort”, álljon itt a bombázások közepette kiadott VMDP közleményből vett idézet, amelyet Csorba Bélával adtunk ki akkor, amikor más községekben, így Szabadkán és Adán is a községi képviselőtestületek szolidaritási üléseket tartottak. Kell-e mondanom, hogy Kasza úr és társai az üléseken nem a NATO-val szolidarizáltak?
A VMDP temerini képviselőcsoportja nem vett részt a szolidaritási megnyilvánulásokban. Ehelyett 1999. április 23-án egy magyar és szerb nyelven kiadott közleményben, a leghevesebb bombázások idején a következőket mondjuk: „A Vajdasági Magyar Demokrata Párt szerint a NATO olyan erőt képvisel, amelyet katonailag nem lehet legyőzni. (kiemelés: Á.A.) Ezért mindenki, országunk számára is az a legjobb, ha a vitatott kérdésekben megegyezésre jut a nemzetközi közösség képviselőivel. Ha időben megegyezésre jutunk, elkerülhettük volna a bombázást.”
Mivel nemcsak a politizálás rontja az ember emlékezetét, a VMDP a mai nap levélben kérte Glatz Ferenc akadémikust, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét – aki akkor segített a történelmi VMDK-nak, amikor arra a legnagyobb szükség volt – hogy kezdeményezze a Kárpát-medencében megalakult magyar pártok, érdekképviseleti szervezetek által „termelt” történeti forrásanyag szervezett begyűjtését. Lassan elérkezett az idő arra, hogy a mögöttünk hagyott küzdelmes évtizedről ne csak politikával átitatott fogalmazványok készüljenek.
Temerin, 2003. február 4.