|
|
http://www.vmdp.freewebspace.com/
2003. március 10.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
E Hírlevélben a vajdasági magyarság ezen alapérdekeit figyelembe véve vizsgáljuk a politikai eseményeket és tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a szabadkai Nyitott Ajtó, más civilszervezetek valamint az „Autonómia” meg a többi polgári kör tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen közöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, amelyeket a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál.
Azokat, akikhez elér ez az üzenet, arra kérjük, hogy amennyiben kezdeményezésünket hasznosnak találják, küldjék el a Hírlevelet ismerőseiknek is. Írjanak nekünk, mondják el véleményüket, beszéljük meg közös dolgainkat!
Köszönjük az észrevételeket. Ha bírálat érkezik, azzal a Hírlevélben is foglalkozunk.
Figyelem!
A VMDP dokumentumaival találkozhatunk a következő honlapokon is:
www.gondola.hu
Vegyes érzelmekkel vettük tudomásul – Dunda György írja a Magyar Szóban – hogy Gajdos István, az UMDSZ elnöke, az ukrán törvényhozás egyetlen magyar képviselője bejelentette, pártszervező tevékenységbe kezd és szorgalmazza a nemzetiségi kulturális autonómiát.
Ez utóbbi bejelentésnek örülnünk kellene, hiszen eddig a Kárpátalján senki sem szorgalmazott tényleges politikai autonómiát az ottani magyaroknak, de tudjuk, hogy Gajdos úr az ukrán hatalom hathatós támogatásával előzte meg Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét a választásokon. Nem bátorító az sem, hogy „jó munkakapcsolatban van Kasza Józseffel, a VMSZ elnökével”. Jó lenne látni nyomtatásban, milyen autonómiamodellt szorgalmaz a képviselő úr.
Mert, ha a hatalom támogatásával a Vajdasági Magyar Szövetség modelljének átvételét tervezi, ettől aligha lesznek boldogabbak a Kárpátalján. A hatalom által oktrojált kisebbségi törvény s az annak alapján elektorok útján létrehozott nemzeti tanács a Vajdasági magyaroknak sem hozott semmi újat. Sőt, amint ez a gyakorlatban bebizonyosodott, a máris kialakult belső érdekellentétekből kifolyólag még egy viszonylag egyszerű diplomahonosítási botrányon sem tud úrrá lenni.
A kárpátaljai magyarság is megérdemli, hogy tényleges politikai autonómiamodellt dolgozzanak ki számára. Talán majd most, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kongresszusán ez is megtörténik.
Tart a politikai csinnadratta a Vajdaság autonómiája körül. Mint ismeretes a tartományi képviselőház úgy döntött, hogy az alaptörvény már egyszer elfogadott szövegtervezetét az alkotmánybizottság tárgyalja meg még egyszer, s vegye figyelembe az elhangzott kifogásokat, javaslatokat is.
A szakembereknek csak hüledeznek a határozat láttán. Kézbe vehetik másodszor is a vajdasági alaptörvény tervezetének a korábbról más ismert szövegét, nézegethetik a beérkezett észrevételeket is, de ezzel nem mennek sokra. Megosztott a bizottság: tagjai ezúttal sem választhatnak a „centralisztikus” és az „autonomista” változat között. Az egyiket az autonómia-pártiak, a másikat a belgrádi centralisták nem vállalják. Előre látható, ki lesz erősebb.
Djindjic, szerb kormányfő a minap el is igazította a bolyongó szakértőket. Az autonomistákra célozva kijelentette: „Szerintem senki sem foglalkozik velünk, ha holnap nemzetközi felszólítást kell kapnunk, hogy harmonizáljuk a belső szerb piacot, mert az öt törvényhozatali központ egymástól különböző előírásokat hoz. Nagyon komoly kérdés ez, nem tűri a demagóg megközelítést.” Apelláta nincs, hiszen Kostunica megkérdőjelezi még a tartomány jelenlegi adminisztratív határait is.
A neve lehet, hogy megmarad, de a Vajdaság Autonóm Tartománynak aligha lesz törvényhozói jogosítványa.
Marad azonban a kérdés, amelyet a vajdasági magyar médiának s a hatalomba beépült Kasza-párti magyar politikusoknak kell feltennünk: nem kellene már sutba dobni a cintányért, a dobot és az egyre recsegőbb fúvós hangszereket és utána nézni a valódi magyar (perszonális) autonómiának?
- Nincsenek kétpólusú magyarok, én olyanokat még nem láttam – állította a fogadatlan prókátor szerepét vállalva, az egyik vajdasági magyar tudományos civilszervezet oszlopos tagja, majd az őt jól rosszul utánzó, különben tiszteletre méltó pártelnök is. Nem akárhol, hanem a vajdasági magyarság és az autonómia címmel megtartott tudományos tanácskozáson.
Azok kedvéért, akik nem képesek szárnyalni ezekben az éteri magasságokban, mondjuk el: az atyafiak a Vajdasági Magyar Demokrata Párt azon tézise ellen hadakoztak ezzel az általuk forgathatónak vélt fegyverrel, miszerint a vajdasági magyar politikai elit kétpólusúvá vált, mert megosztotta a magyar autonómia ügye.
Egy pillanatra még maradjunk meg ennél az érvelési szintnél s – a gyengébbek kedvéért – erősítsük meg hőseink állítását: valóban, a VMDP szerint sincsenek kétpólusú magyarok.
Van viszont – s most már térjünk vissza a szokásos érvelési módszerekhez – a kétpólusúvá vált vajdasági magyar politikai elitnek egy szárnya, amely anyagi érdekeinek érvényesítése céljából rendszeresen lepaktál a szerb politikai elit éppen hatalmon levő csoportosulásaival. S van egy másik, amely nemzetben gondolkodik, s a magyar (perszonális) autonómia megvalósítását egyéni és csoportérdekei elé helyezi.
Mások írják:
Partiumi Közlöny
Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja
Nagyvárad
2003. január 29.
Dr. Csapó I. József:
„Én 2003-ra autonómiát és kettős állampolgárságot kívánok.
…Egy friss, az elmúlt éjszaka érkezett e-mail üzenetben értesítettek arról, hogy Spanyolországban már törvény mondja ki, hogy a világ bármely pontján élő spanyol nemzetiségű személy elnyerheti az ország állampolgárságát. A spanyol állam számításai szerint mintegy egymillióan élnek majd e rendelettel.
De saját helyzetünkre visszatérve: már az Alsócsernátoni Fórum kinyilvánította igényét, hogy a magyar törvénykezés tegye lehetővé erdélyi magyar közösségünk tagjai számára a magyar állampolgárság elnyerésének lehetőségét. Meggyőződésem, hogy azok, akik ezt óhajtják, mondják, nem az anyagi előnyökért teszik, hanem azért, hogy a magyar nemzethez való tartozásukat az azt igénylők jogi kötelékkel is bizonyíthassák.”
Krónika
közéleti napilap
Kolozsvár
2003. március 5.
Salamon Márton László:
Az RMDSZ felső vezetésének egyre magabiztosabb megnyilatkozásai a „győztes csapaton ne változtass” elvet követik. A szövetség vezetése önmagát erősíti tovább, Markó Béla elnök pedig – amikor a magyar nyelvű sajtónak nyilatkozva a „románokkal” szembeni érdekvédelmet hangsúlyozza, miközben Bukarestben a román sajtónak és hatalomnak hízeleg – jól bevált receptet kopíroz le. A kétféle retorikának a román diplomáciai boszorkánykonyhákban kiagyalt receptjét.
hetilap
Újvidék
„Mit érnek a jogok, ha nincs hatalom a betartásukra?” Isaiah Berlin kérdése ma sokkal aktuálisabb, mint eddig. Ma ugyanis a szalonképességüket bizonyítani akaró államok tisztában vannak azzal, hogy ehhez kisebbségi törvényeket kell hozniuk, s alkalmazkodniuk kell az emberjogi és a kisebbségi jogok retorika kánonjaihoz. De gyakran megtörténik, hogy a valóság egészen más képet mutat, főleg akkor, ha eltompul a kisebbségi politikai elitek valóságérzéke.”
Csorba Béla:
(Petar Rokai – Zoltan Đere – Tibor Pal – Aleksandar Kasaš: Istorija Mađara,
Clio, Beograd, 2002.)
Mindenekelőtt a vállalkozás nagyvonalúságát kell dicsérnünk. Nem akármilyen tett ugyanis hétszáz oldalas könyvet megjelentetni a magyar nemzet történetéről, méghozzá (zömmel) magyar történészek tollából abban a Belgrádban, amely az elmúlt évtizedben a politikai és nemzetiségi türelmetlenség és a soviniszta kizárólagosság jelképévé vált szerte a civilizált világban. Maga a tény, hogy ez a könyv megszületett – tegyük hozá, nem kis részben a budapesti Magyar Könyv Alapítvány hathatós anyagi támogatásával --, ékesen jelzi, hogy a politikai hisztérai éveit, ha megtépázva is, de túlélte a «másik» Szerbia, a «másik» Belgrád: az, amelyet szellemi nyitottságáról ismerhettünk a huszadik század hatvanas, hetvenes éveiben.
Míg a könyv fedőlapját, s rajta a Szent Koronát, vagy a belső borítókon a Trianon előtti Nagy-Magyarország térképét illetve a hetvenöt magyar és horvát vármegye megannyi színben pompázó címerét, büszke címerállatainak faunáját vizsgálgatom, óhatatlanul is eszembe jut Bukarest és Pozsony. És már látom a könyvmáglyát és hallom a hisztérikus sikoltást és a gutaütött hörgést a magyar irredentizmusról és szupremáciáról. Belgrádban erről szó sincsen. Senkinek sem jut eszébe, hogy lehazaárulózza a könyv szerzőit vagy szerkesztőit a Magyar Szent Korona országainak 1914-es térképe miatt. Ennek a hagyományos egymásra utaltság mellett (amelyre oly sok tintát fecséreltek, s amelyért olyan keveset tettek) persze napipolitikai okai is lehetnek/vannak. Mindenekelőtt az, hogy Szerbia immár ismét szeretne jófiú lenni, s minthogy egzisztenciális nemzeti érdekeit legfeljebb csak a szélsőnacionaliták lázálmaiban veszélyeztetik a magyarok, sem a Szent Korona, sem Nagy-Magyarország térképe nem fog dühödt hisztérériát kiváltani, nem válnak e jelképek napipolitikai démonokká. (Legalábbis reméljük a legjobbakat...)
És most magukról a szövegekről.
A kezdetektől a mohácsi csatavesztésig terjedő időszak, vagyis a magyar középkor bemutatása Rokai Péter szakavatott munkáját dicséri. Ízesen, olvasmányosan mutatja be azt a több évszázados folyamatot, melyek során a magyarok egyrészt megőrizték nemzeti függetlenségüket, mitöbb néhány alkalommal európai befolyású államhatalmat tudtak kiépíteni, másrészt sikerült betagozódniuk a nyugat-európai keresztény államok rendszerébe, s ezt a Mohácsnál elszenvedett vereség sem tudta visszafordíthatóvá tenni. Olyannyira nem, hogy – és erre már Györe Zoltán mutatott rá – a magyarok között az oszmán kultúra szinte semmi maradandó nyomot nem hagyott, sem a közigazgatásban, sem a mindennapi életben. Ittlétüket csak a történelmi tudat s a nem túl sok és nem túl jelentős oszmántörök jövevényszó őrzi, szemben a Balkánnal, Szerbiát is beleértve, ahol a civilizáció máig működő patternjévé vált az oszmán örökség. Visszatérve Rokai professzor szövegére, hangsúlyoznunk kell, hogy nemegy hasonló jellegű magyar nyelvű összefoglaló munkával is versenyre kelhetne. Nemegyszer olyan izgalmas részleteket tudhatunk meg tőle, amilyeneket más, hasonló munkákban hiába keresnénk. Hogy például Manuel bizánci császár elfogott magyarokat és szerbeket (hadifoglyokat) telepített le a szeldzsukok szomszédságába, Kisázsiába, vagy hogy Mátyás király Rodrigo Borgiának, a később erkölcstelen életéről és orgyilkosságairól elhíresült VI. Sándor pápának adta „haszonbérbe” a péterváradi apátságot. De figyelemre méltó, nemigen idézett adat Szent Száva Teodosij-féle életrajzának azon megjegyzése is, miszerint a magyarokat először pravoszláv hitre térítették, ám mivel a görög papok nem akartak számukra magyar nyelvű könyveket adni, ők inkább átértek „a latin eretnekségre”. Külön értéke a könyv első részének, hogy – ha gyakran szűkszavúan is -- , de eligazít a magyar királyok igen szerteágazó balkáni dinasztikus kapcsolataiban. Bizonyára nemcsak a szerb olvasók számára hat az újdonság erejével, hogy az ortodoxok Szent Eiréne császárnéja (1084-1133) azonos Szent László magyar király Piroska nevű lányával. A XII. század még egy magyar királylányt ültetett bizánci trónra, III. Béla leányát, Margitot, aki Mária császárné néven került be a bizánci történelembe. De került magyar lány a szerb trónra is Árpádházi Katalin személyében. Felesége volt annak a Dragutin István szerb királynak, aki egy lovasbalesetben elveszítette férfiasságát, így azután Katalin a király öccsével, Milutinnal élte világát a korabeli krónikaíró nem kis felháborodására. S ha már a szerb-magyar dinasztikus kapcsolatoknál tartunk, nem hagyhatjuk említés nélkül Ilona, eredeti szerb nevén Jelena királynét sem, II. (Vak) Béla feleségét. Parancsára az aradi országgyűlésen shakespeare-i királydrámákba illő jelenet játszódott le: összefogdosták mindazokat, akik annak idején valamilyen formában részt vettek a gyermek Béla megvakításában, s hatvanyolcukat azonnyomban lemészárolták. Ha nem tudnánk, hogy a feudális hatalmi harc szerte Európában ilyen brutális módon zajlott, hajlamosak volnánk mindezt holmiféle balkáni barbárság számlájára írni.
Minden elismerésünk ellenére néhány tévedésre is rá kell mutatnunk, melyek, noha nem túl jelentősek, rontják az egyébként igen kedvező összképet. Mindenekelőtt itt van a honfoglaló magyarok nomadizálásának kérdése. Rokai professzor egyértelműen legeltető állattartókként írja le őseinket, ami egyébként igaz, azonban e kérdéskör valójában több árnyalatot megérdemelt volna, hiszen már a szinte kortársnak tekinthető Ibn Rusta (Dzsajháni alapján) ezt írja: „ A magyarok országa (ti. A Don és az Al-Duna közötti térség – Cs. B. megjegyzése) bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.” (Kiemelés tőlem – Cs.B.). Nyilvánvaló, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt kiterjedt földművelői tapasztalatokkal rendelkeztek. Ezt bizonyítja egyébként szókincsünk is: szánt szavunk például ugor kori, az eke honfoglalás előtti bolgár- török, de honfoglalás előtti ótörök jövevény az alma, a szőlő, az árpa és a búza is! Sajnálatos az is, hogy a szerző mari-kat (cseremiszek) említ manysi-k (vogulok) helyett, valamint hogy két különböző népnek hiszi a komi-t és a zürjén-t, holott ez utóbbi csak az előbbi népnév oroszos változata. Sajnálatos, hogy a honfoglaló magyarok hitvilágának ismertetésekor berobog a szövegbe egy állítólagos magyar főisten, Hadúr, pedig őnagysága nem Etelköz, hanem csupán a XIX. századi nemzeti romantika gyermeke -- egyik keresztapja Székely Sándor, a másik meg Vörösmarty Mihály volt. Kár, hogy a könyvben csupán két mondatot találunk a kettős honfoglalás elméletéről , de az méginkább, hogy a rovásírás teljesen említés nélkül maradt, holott nemcsak kuriozitása, de kultúrtörténeti jelentősége miatt is nyilván érdekelte volna a kérdésben valószínűleg teljesen tájékozatlan szerb olvasót.
Györe Zoltán korrektan foglalja szintézisbe a Mohácstól egészen II. József haláláig terjedő két és háromnegyed évszázad küzdelmeit a három részre szakadt országban. Külön erénye, hogy a „nemzeti” és a „Habsburg-párti” politizálás nemgyszer igen ádáz magyar-magyar küzdelmeiben mindvégég igyekszik meglátni (mindkét oldalon!) a partikuláris éredekek mögött húzódó fő törekvések végső célját: Magyarország egységének és szuverenitásának a helyreállítását. Néhány apróbb elírás b,ántóan hat, de ezt legfeljebb csak a magyar olvasók veszik majd észre. Az egyik képaláírás például Thököli Imrét Közép-Magyarország („knez Srednje Madjarske”) fejedelmeként aposztrofálja, holott Észak-Magyarország (Severna Madjarska) fejedelme volt. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az első hazai nyomtatású magyar nyelvű könyv – Sylvester János Új Testamentuma -- nem Sárospatkon, hanem Sárváron, a Nádasdyak újszigeti nyomdájában látott napvilágot.
Pál Tibor a magyar felvilágosdástól 1918-ig terjedő „korszak” történetét foglalta össze. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy ez az időszak változó formában ugyan, de a polgári és a független Magyarországért vívott szellemi, gazdasági, politikai, sőt (1848-49-ben) katonai küzdelmek kora. Kezdődik a magyar felvilágosítókkal és a „jakobinusok” lenyakazásával, folytatódik a napóleoni háborúkkal, a reformországyűléssel, Kossuthékkal. Majd megtorlás, abszolutizmus, kiegyezés, dualizmus, reménytelen parlamenti pártharcok, megalkuvások, világháború... Bessenyei Györgytől Ady Endréig, Hajnóczy Józseftól Jászi Oszkárig voltaképpen ugyanazon korszak képviselői tesznek kísérletet két nagy gondolatkör szintézisére. E két gondolatkör pedig Haza és Haladás, vagy más, mai szavakkal nemzeti szuverenitás és polgári modernitás. E korszak megítélésének súlyponti kérdése máig az Ady által csak „deáki tett”-nek csúfolt kiegyezés: a félmodernitás és félfüggetlenség. Pál Tibor szépen összefoglalja mindazt, ami erről az időszakról elmondható, de kalandokba nem bocsátkozik, új szempontokra nem vállalkozik. Azoknak nyilván nem is idegen nyelvű olvasóknak szánt összefoglalókban van a helyük. Bemutatja a magyar szellemi életet is, kitér zenére, képzűművészetre. Kár, hogy Liszt Ferencet (és később Dohnányit) nem említi, s az operett kapcsán kifelejti Kálmán Imrét. Ugyanakkor Herczeg Ferencet (és Gárdonyit) tévesen az irodalmi tradíciókkal szembenállók (Ady, Babits, Kosztolányi) közé sorolja...
A négy szerző közül a legizgalmasabb de egyben leghálátlanabb feladat Aleksandar Kasaš-nak jutott. Neki kellett megírnia az 1918 és 1990 közötti magyar történetet, benne három forradalommal, két ellenforradalommal, egy világháborúval és egy békés rendszerváltással. Amit leírt, alapjában véve korrekt, de talán többet elhallgatott, mint amennyit ilyenkor illik. Itt mindenekelőtt a „hideg napok” utóéletének bemutatására gondolok, ahol egy szó sincs Bajcsy-Zsilinszky Endre parlamenti tiltakozásáról, sem arról, hogy a vérengzés főkololomposait felelősségre vonták és elítélték Horthy tudtával és belegyezésével. Azután itt van a bácskai 1944-es magyarirtások elhallgatása! Pedig de jó lett volna ezekkel a kérdéssel szembesíteni a szerb tudományos és laikus közvéleményt egyaránt! De úgy tűnik, Kasaš a Károlyi-kormány ellentmondásos szerepét sem ismeri fel. Pl. nem ír arról, hogy Linder Béla hadügyminiszter (később Belgrád bizalmasa) milyen hatalmas kárt okozott Magyarországnak azzal, hogy fegyverletételre szólította fel a hadsereg tagjait, majd pedig 1918. november 8-án elrendelte a 22 évnél idősebb katonák és tisztek leszerelését. Jó lett volna olvasni Pécs és Baja szerb megszállásáról, beleértve az ún. baranyai köztársaságot is. A két világháború közötti időszak taglalásakor túlságosan nagy teret szentel az egyébkét igen jelentéktelen magyar kommunista mozgalomnak A magyar reviziós igények kapcsán nem említi, hogy az igazságtalan trianoni döntés kisebb vagy nagyobb mértékben kívánatos revíziója a jobboldaltól a baloldalig minden korabeli magyar párt törekvései között szerepelt. A vízválasztó valójában az, hogy az egyik tábor „mindent” visszakövetelt, a másik pedig az etnikai törésvonalak mentén húzott volna új határokat. Arról viszont csak elismerően szólhatunk, hogy Kasaš professzor részletesen ismerteti az adott korszak magyar művészi és tudományos eredményeit. Nem marad említés nélkül egyetlen magyar Nobel-díjas, egyetlen, külföldi szemmel is jelentős magyar író vagy művész sem – pedig igen gazdag a tabló --, kivéve Kassák Lajost, Hamvas Bélát, Márai Sándort és Füst Milánt. Hamvasért igazán kár, hiszen szerb recepciója – elsősorban Sava Babićnak és „szektájának” köszönhetően – lenyűgözően impozáns. Márai napja pedig Nyugaton most van delelőben, érdemes lett volna felhívni rá – akár ezen a szerény módon is -- a szerb értelmiségi olvasók figyelmét.
Összegezve: A felsorolt (vagy itt nem is említett) kisebb-nagyobb észrevételek ellenére elismerést érdemelnek mind a szerzők, mind a könyv szerkesztői, mind pedig a könyv lektora és korrektorai az olvasmányos, sajtóhibáktól szinte teljesen mentes kiadványért. Külön érdeme a szerkesztésnek, hogy a könyv végén összefoglalja a legfontosabb magyar történelmi események kronológiáját, felsorolja Magyarország és Erdély uralkodóit, valamint a magyar állam-és kormányfőket, és teszi mindezt szinte teljesen hibátlanul. Az ajánlott irodalom jól szolgálja a jövendőbeli szerb kutatók tájékozódását, és ami szakkönyveknél nem elhanyagolható szempont: a névmutató pontos, és egy-két ékezetnyi „félrelépést” leszámítva tulajdonképpen makulátlan is, ami, tekintettel a magyar nevek sokaságára, mindenképpen elismerést érdemel.