Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

 

HÍRLEVÉL

11. szám

2003. március 24.

 

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-meden­cében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.

E Hírlevélben a vajdasági magyarság ezen alapérdekeit figyelembe véve vizsgáljuk a politikai eseményeket és tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a szabadkai Nyitott Ajtó, más civilszer­vezetek valamint az „Auto­nómia” meg a többi polgári kör tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen kö­zöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, amelyeket a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál.

Azokat, akikhez elér ez az üzenet, arra kérjük, hogy amennyiben kezdeményezésünket hasz­nosnak találják, küldjék el a Hírlevelet ismerőseiknek is. Írjanak nekünk, mondják el véleményüket, beszéljük meg közös dolgainkat!

Köszönjük az észrevételeket. Ha bírálat érkezik azzal a Hírlevélben is foglalkozunk.

Ágoston András, a VMDP elnöke

 

 

Nem mindegy!

 

„A Mindegy, mi ma mindent összetör,

A lágy ujjakat összefonja,

Hogy nem szorul össze az ököl.

S hogy itt még valami teremjen,

Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.”

(Ady Endre)

 

Ady Endre e sorainak jegyében kezdte meg működését a tavasz első napján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület. Ez az első olyan bejegyzett politizáló egyesülés Erdélyben, amelynek a soron következő választásokon szándékában áll jelölteket állítani az RMDSZ ellenében.

Az egyesület elnöke Sárközi Zoltán a bejegyzését követő első összejövetelen elmondta, létrejött a jogi alap ahhhoz, hogy az RMDSZ működésé­vel elégedetlen polgári csoportosulások szervezetten jelenhessenek meg a soron következő választásokon.

A mintegy 250 érdeklődőn kívül anagyváradi összejövetelen a meghívottak között ott volt Tőkés László királyhágómelléki református püspök, a romániai magyarság tiszteletbeli elnöke, Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, és Szilágyi Zsolt, a Reform Mozgalom elnöke és a Soroksári Polgári Kör küldöttsége. Toró T. Tibor képviselő levélben üdvözölte a részvevőket.

 

Közös ügyeinkről

 

Ágoston András, VMDP elnöke a nagyváradi Magyar Polgári Egyesület március 21-én megtartott fórumán a többi között a következőket mondta:

 

„Az, hogy most itt állok Önök előtt, a többi között azt bizonyítja, hogy határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamata immár visszafordíthatatlanná vált. Meg azt is, hogy az erdélyi magyarságon belüli demokratizációs folyamatokat sem lehet már megállítani.

Nekünk határon túli magyaroknak vannak közös ügyeink.

Ilyen a közösségen belüli demokrácia kiépítésének a kérdése is. A rendszerváltás má­sodik évtizedének első éveire tagadhatatlanná vált, hogy a kisebbségi közösségek igénylik a belső demokráciát. Nem lehetünk, és nem is vagyunk mindannyian egyformák.

Most, hogy nem kevésbé drámai körülmények között, mint annak idején a Vajdaságban, Erdélyben is világossá vált, ki akar autonómiát, ki pedig képviselői és szenátori mandátumot, a legnagyobb magyar közösségben is feleletet kell adni a kérdésre, milyen egységet akarunk?

Aki tudja mi a demokrácia, egységet csak úgy, nem akarhat. Annál inkább összefogást a közös ügyekben, mint amilyen az autonómia is. De mi legyen akkor, ha a politikai elit egyik szárnya a saját anyagi érdekit előtérbe helyezve mellőzi az autonómiáért folytatott küzdelmet? Ki kell mondani: ilyen körülmények között politikai egységet a nemzeti közösség alapérdekeinek feladása nélkül nem lehet megvalósítani.

Még szerencse, hogy a szavazóknak, az istenadta népnek most nem egy mohácsi vész, vagy más nagy veszedelem árnyékában kell értékelnie az elhangzottakat, s azt, ami még el fog hangzani, meg fog történni.

Jó tudni, hogy a következő néhány évben, amíg a nemzetben gondolkodó magyarok látható és jól érzékelhető többségbe kerülnek, a külső tényezők, a kemény politikai küzdelmet kihasználva nemigen változtathatnak az erdélyi magyar nemzeti közösség tényleges helyzetén. Van tehát esély arra, hogy abban a pillanatban, amikor Magyarországon is megszűnik az EU-csatlakozási görcs, és kialakul a nemzetben gondolkodók látható többsége, a magyarság közösségként kezdjen beilleszkedni Európába. S ez így is lesz rendjén.”

 

Kakasok a szemétdombon

 

A Három Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevű délvidéki magyar szervezet Szabadkán a magyar főkonzulátus előtti téren azért tüntetett, hogy a kormány a vízumkényszer bevezetése­kor biztosítsa a kárpátaljai és a délvidéki magyarok számára az anyagi terhekkel nem járó, korlátlan határátlépési lehetőséget, és terjesszen az Országgyűlés elé olyan törvényt, amely alanyi jogon lehetővé teszi a magyar állampolgárság odaítélését.

Amint ez kiderült a párt két újgazdag korifeusának a nyilatkozatából, a követelések kétségtelenül ellentétben állnak a Vajdasági Magyar Szövetség szerb hatalomhoz símuló politikájával.

Miskolczi József, temetkezési vállalkozó – a VMSZ pártonkívüli pártbuzogányként – a Magyar Szóban próbálta meg porba sújtani a potenciálisan veszélyes fiatal ellenfeleket. „Szombaton Szabadkán is végigvonult a magyar nemzeti lobo­góba és Kossuth-zászlóba öltöztetett "revizionista turizmus" – dörögte. Ez a szöveg a húsz évvel ezelőtti időket juthatja eszünkbe, amikor egy ilyen megállapítást akár börtönbüntetés is követhetett.

De a jól szituált üzletembert zavarja az emberek és az eszmék sza­bad áramlása is: „Senki (számottevő) nem hívta őket – de de azért jöttek. Csináltak egy kis fölfordulást és elégedetten elmentek. Vissza Magyarországra. Ahonnan jöttek.”

A „számottevő” kísértetként hadakozó Miskolczinak Újhelyi Zoltán szervező adott rövid eligazítást a de­mokráciából és a határmódosítás nélküli nemzeti integáció mibenlétéről. Szelíden, de annál határozottabban rámuta­tott, miszerint nem behozatali tüntetésről van szó. A szervezők, de főleg a részvevők nagy több­ségben vajdaságiak, sőt helybeliek. S ami a legfontosabb: „a tiltakozáson magyarországiak is részt vettek, akik a mi szemünkben nem számítanak külföldinek, hiszen ők anyaországiak. A buda­pestiek ne vállaljanak szolidaritást a sorsunkkal, csak pénzt küldjenek?”

A másik „számottevő”, Kasza József szerb napilapban igyekezett – a rá jellemző választékos stilusban – megnyugtatni a háborgó szerb lelkeket, mondván, hogy a kettős ál­lampolgárság megadása „még odébb van”. S hogy azt is lássa a szerb olvasó kinek a pártján áll a szerb kormány magyar alelnöke, még hozzá tette: „Nem értek egyet ezzel, ha az utcára viszik a politikát, s ellenzem azokat a tüntetéseket, amelyeket a magyar ifjúsági szervezet tart Szabadkán".

A fiatal Vajdaság tehát szembekerült a „tíz gazdag magyar” képviselőivel. Akik a saját szemétdombjukon csak általuk hívott vendégkakasokat hajlandók eltűrni. Azokat is csak ak­kor, ha megfelelően kukorékolnak.

A vajdasági magyarság érdeke az, hogy a nevetséges csetepaté ne szegje kedvét a Három Vármegy Ifjúsági Mozgalom tüntetőinek.

 

Ismerős eljárás

 

Néhány évvel ezelőtt, amikor a történelmi VMDK illetve később a Vajdasági Magyar Demokrata Párt tisztségviselői megállapították, hogy a szerb hatalom rendre a Kasza József vezette VMSZ hasznára manipulál a választásokon, a Kárpát-medencében működő politikus kollégák udvarias, tartózkodó  fejcsóválással kérdezték: csakugyan?

Most Kárpátalján, az időközi megyei választások előkészü­letei során a bíróság Horkay Sámuelt, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség jelöltjét az illetékes választási bizottság javaslatára egyszerűen kizárta a versenyből.

Minek következtében a függetlenként induló városvédő és nyomdaigazgató Galajda József, csakúgy, mint a korábbi országos választásokon – igaz, másfajta mani­puláció nyomán – Gajda István, szintén mandátumhoz jutott.

Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke úgy véli, hogy a hatalom nem meri vállalni a nyílt megmérettetést velük szemben, s ezért veszi semmibe a választópolgárok szabad vélemény­nyilvánításhoz való jogát.

Erre a megállapításra rímel a Danas c. belgádi napilap híre, miszerint a 2000-ben (ek­kor buktatták meg Milosevicet) elkövetett választási csalások bíróságon zajló epilógusa során az egyik vádlott, volt választási bizottsági tag, igencsak jellemző kijelentést tett.

A bizonyos Vuksanovic nevű urat, a bíró megkérdezte: nem tűnt fel neki annak idején, hogy különbség van a szavazócédulák száma és azoknak száma között, akik megjelentek a választáson?  Mire a vádlott kijelentette, neki esze ágában sem volt ellenőrizni a komputert.

Értehető, hiszen őt pont azért fizették meg jól, és tették be a választási bizottságba, hogy ilyesmi eszébe sem jusson.

 

Kétszínű politizálás

 

A Vajdaságban a kisebbségi politikus két alapállásból politizálhat. Vagy a tényle­ges, magyar (perszonális) autonómiáért emel szót mind Budapesten, mind pedig Belgrádban, vagy – anyagi előnyök reményében – mindkét fővárosban azt mondja, amit ott hallani szeret­nének.

A VMSZ vezetői a magyar nyelvű megnyilvánulásaikban azt bizonygatják, miszerint a vizumkényszer istencsa­pás, amiről a magyar illetékesek nem tehetnek, a nép pedig akkor cselekszünk helyesen, ha megadással viseli sorsát. A szerb újságokban viszont, például a belgrádi Danas c. napilapban kemlényen bírálják a vizumkényszert bevezető Magyarországot, mert ez lépése „gazdasági károkat okoz polgárainknak, akik a határon túlra járnak bevásá­rolni.”

S hogy a szerbek engesztőledjenek, azzal biztatják őket, ne búsuljanak, mert megdög­lik a magyar szomszéd tehene is: a magyarigazolvány tulajdonosa sem számíthat engedmé­nyekre.

 

Aki átlát a szitán

 

Van azonban szerb politikus, aki átlát a szitán. Miodrag Isakov, aki maga is alelnök a szerb kormányban, a Blic c. belgrádi lapban rámutat: az észak-bácskai ma­gyartöbbségű községek társulása nem más, mint provokáció a szerb nacionalizmussal szem­ben. Kasza József, célja az, hogy miután a szerb nacionalizmus jól megnő, maga köré gyűjthesse a magyarokat. Isakov szerint Kasza ezzel akarja leplezni a Szabadkai egyeduralmának 13 évét.

- Kasza háromszor beszélt Milosevictyel – mondja Isakov. Feltehető a kérdés, ho­gyan védte ő a magyarokat? Neki is és másoknak is a VMSZ-ből, különféle mesterkedések miatt kellett volna felelniük, de Kasza az ””Ellenállás””-beli fiatalok, a Polgári Szövetség és a szabadkai községi tanácsnokok ilyen irányú követeléseit a szerb kormányba való belépésével hárította el.”

A többi között az ilyen helyzetek miatt mondja a VMDP, hogy 2000. október 5-én nem demokratikus fordulat, csak egy félfordulat történt. Talán majd most!

 

Temeriniek Mórahalmon

 

Március 15-én, Milinszky József, az első helyi közösség tanácselnöke és Csorba Béla tanácsnok, a VMDP körzeti szervezetének elnöke Mórahalmon járt, ahol a város főterén meg­koszorúzták az 1848-49-es emlékművet. Ezt követően tárgyalást foltattak Nógrádi Zoltán polgármesterrel, aki egyben a Fidesz MPP országyűlési képviselője is. Megállapodtak abban, hogy a két település közötti eddigi gyümölcsöző kapcsolatokat tovább fogják folytatni.

Csorba Béla beszédében arra kérte a mórahalmiakat, hogy aláíásukkal támogas­sák a Magyarok Világszövetségének azon aláírásgyűjtési akcióját, amely várhatóan áprlisban veszi kezdetét, és arra irányul, hogy a határon túl élő magyarok megkaphassák a kettős állam­polgárságot, még mielőtt legördül a schengeni vasfüggöny. A vendéglátók támogatásukról biztosították a kezdeményezést.

 

Mellékletek:

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt Hírlevele ezúttal két dokumentumot mel­lékel közöl. Az egyik Németh Zsolt, a Fidesz – MPP alelnökének március 15-e alkalmá­ból Brassóban el nem mondott beszéde, amelynek felolvasását az RMDSZ illetékese tette lehetetlenné, a másik Csorba Béla a VMDP alelnökének cikke, amely a VMDP és a VMSZ politikusainak Temerinben vívott küzdelméről szól. Mindkét eset azt példázza,  hogy a magyar kisebbségi elit helyi hatalomhoz dörgölőző szárnya saját törekvéseit rendre a nemzeti érdek elé helyezi.

 

Németh Zsolt

előkészített beszéde Brassóban

2003. március 15.

 

„Bécs várában sír a német, jaj, Bécs várában könnyen éri baj” – szól a negyvennyolcas népdal – „sír a német, mert a Lajtán hetek óta áthallik a Kossuth-nóta.”

Minden március 15-én megemlékezünk a Nemzeti Dalról, a 12 pontról, az áprilisi törvényekről, a szabadságharc fényes győzelmeiről: az első modern, demokratikus magyar állam megteremtéséről és honvédelméről. De ha az olyan énekek, mint amit idéztem, vagy Petőfi egy-egy verssora, vagy a sörrel való koppantáskor az a népi mondás, hogy „vesszen a német” nem bizonyítaná, hogy a modern magyar nemzettudat az – akkor németnek nevezett – osztrákokkal szemben jött létre, és a magyar-osztrák ellentéteken edződött erőssé, akkor ma ezt el se hinnénk.

Nem hinnénk, hiszen a magyar-osztrák kapcsolatok hosszú évtizedek óta jobbak, mint az két szomszédos országtól elvárható. Mindkét országnak, mindkét népnek kedvező az egymásról alkotott képe: nemhogy egymás vesztét nem kívánják, de tudják, hogy sorsuk a másik sorsától függ. 14 évvel ezelőtt az úgynevezett páneurópai piknikkel a két ország együtt ütött olyan rést a vasfüggönyön, amely végül a vasfüggöny mögött rejtőző szovjet világbirodalom összeomlásához vezetett. Az egykor antagonisztikus ellentétben álló két országnak – ha nemzeti érdekeiket következetesen képviselik – példamutató Európa-politikai összefogása fog kialakulni, miután Magyarország belép az Európai Unióba.

Hogyan jutottunk el az osztrákokkal idáig? Hogyan jutottunk el a schwecháti ütközettől és Aradtól a soproni páneurópai piknikig? Úgy, hogy a magyar-osztrák viszonyban megoldódtak a problémák. Ma már azok a kérdések, amelyeket a márciusi ifjak a magyar-osztrák viszonnyal kapcsolatban tettek fel, nem kérdések, mert megoldódtak. Akkor az terhelte a viszonyt, hogy a bécsi udvar útját állta a magyar függetlenségnek és a magyar demokráciának. Ma, amikor Magyarország is és Ausztria is független és demokratikus ország, mindkettő abban érdekelt, hogy a másik függetlensége és demokratikus berendezkedése háborítatlan maradjon. Egymás sikerében, egymás jólétében vagyunk érdekeltek, és képesek vagyunk arra, hogy ennek jegyében zavartalan politikai együttműködést folytassunk.

De ha megoldódtak a problémák, akkor miért van szükség arra, hogy évről évre milliók gyűljenek össze Magyarországon és a határon túli magyar vidékeken, és 1848 március idusára emlékezzenek? Miért maradt március 15. az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk?

Azért, mert arra emlékeztet, hogy eleinknek bátorságuk volt néven nevezni a magyar nemzet akkori problémáit, sőt életüket is adni azok megoldásáért. Arra emlékeztet, hogy az akkori problémák évtizedekkel később azért oldódtak meg, mert eleink következetesen ragaszkodtak a problémák megoldásához. És ha felidézzük, hogy „Bécs várában sírt a német, jaj”, akkor arra is emlékeztet március 15., hogy két nép viszonyának a rendeződése csakis a viszonyukat terhelő problémák megoldásával lehetséges. De úgy lehetséges.

Magyarország és a magyarság számára nemzeti sorskérdés a szomszédokhoz fűződő viszony. Minden szomszédunkhoz, nemcsak az osztrákokhoz. A románokhoz, a Romániához fűződő viszony is sorskérdés, amelynek megoldásától nemcsak az erdélyi magyarság, hanem Magyarország és Románia, sőt egész Közép- és Délkelet-Európa jövendője függ.

Éppen ezért felelősséggel kell nyilatkozni erről a viszonyról, ahelyett, hogy rózsaszín álmokat kergetnénk vele kapcsolatban. Jó, ha a két nép viszonyában korrekt és őszinte szimbolikus gesztusokra kerül sor, de súlyos károkozással járhat, ha valaki szimbolikus gesztusokkal akarja rendezettnek nyilvánítani a viszonyt. Súlyos károkozással jár, ha szimbolikus gesztusok a problémák megoldását nem kiegészítik, hanem helyettesítik. A megbékélés és a történelmi jelentőségű összefogás csakis a két nép viszonyát terhelő problémák megoldása útján lehetséges. Aki a problémák megoldásának az útját állja, az a magyar-román viszony nyugvópontra juttatását akadályozza.

A magyar-román viszonyt terhelő legfontosabb probléma az erdélyi magyarság asszimilációja, a kisebbséglakta vidékeken az etnikai arányok előre megfontolt, folyamatos megváltoztatása és az erdélyi magyarság kollektív jogainak a hiánya. Ez az első számú és minden más kérdést uraló probléma. Ahhoz, hogy a magyar-román viszony olyan legyen, mint a magyar-osztrák, vagy a manapság sokat emlegetett német-francia, fel kell hagyni a magyar lakosságú vidékek elmagyartalanításával és kollektív jogokat kell biztosítani a romániai magyarságnak.

Vajon az osztrák-magyar viszony alapvető problémáit Ferenc József gesztus értékű magyarországi látogatásai oldották-e meg? Vajon nem másként alakult volna-e a történelem – beleértve a mindkét nép számára oly tragikus első világháború kirobbanását is –, ha a gesztusértékű, propagandisztikus látogatások helyett korábban oldják meg a tényleges problémákat?

Vajon a magyar-román viszony kérdései megoldhatók-e Erdély és Románia egyesítésének a közös megünneplésével? Vagy a két miniszterelnök közös szatmári látogatásával? Különösen, ha ez annak a jegyében történik, hogy az erdélyi magyarság továbbra sem kaphat kollektív jogokat.

Március 15. szellemétől idegen dolog az illúziók kergetése. Például az olyan illúzió, hogy az európai integráció minden problémát megold. Sok problémát megold, de nem mindent. Nem az európai integráció fogja megoldani a magyar-román viszony problémáit, hanem a problémák megoldása teheti stabillá és sikeressé Magyarország, Románia és Délkelet-Európa integrációját.

Ne higgyük, hogy a német-francia vagy az osztrák-olasz viszonyt és még sok más európai nemzet viszonyát az európai integráció automatikusan hozta helyre. Ezeket a kapcsolatokat a legfontosabb problémák rendezése javította meg. A legfontosabb problémák nem minden esetben voltak a kisebbségi problémák. Volt, ahol gazdasági, volt, ahol történetírási problémákról volt szó. Egyetlen közös pont volt mindegyikben: az, hogy azt a problémát oldották meg, amelyik a legfontosabb volt, és minden más kérdésre rányomta a bélyegét.

A magyar-román viszonynak ezeknek a szomszédsági kapcsolatoknak a sorába kell beállnia.

1848-ban a magyar-osztrák viszonynak a minden más kérdést felülíró problémája a magyar függetlenség és a magyar demokrácia kérdése volt. A mai magyar-román viszonynak ez a problémája az erdélyi magyarság kollektív jogainak hiánya. Eleink következetes ragaszkodása a problémák megoldásához antagonisztikus ellentétből stratégiai partnerséggé változtatta a magyar-osztrák viszonyt.

Örökségükhöz méltó, hogy napjaink magyarsága az ő nyomdokukban járjon. Ragaszkodjunk a magyar-román viszonyt terhelő problémák megoldásához. Legyen a mi igenünk igen, a mi nemünk nem. Hogy sikeres jövő várjon mind a két nemzetre.

 

Csorba Béla:

 

A VMSZ ISMÉT LEPAKTÁLT A SZOCIALISTÁKKAL

 

Dujmovics doktor olyan bizottságokra szavazott, amelyekből szinte telesen ki lettek hagyva a magyarok – Vajon mi áll a háttérben?

 

     Amikor 2002. november 22-én Kasza József pártjának helyi képviselői (Dujmovics Ferenc, Dusa László és Tiszta János) a magyar vezetésű községi önkormányzatot együtt Slobodan Milošević pártjának helyi képviselőivel megdöntötték, s ezzel lehetővé vált, hogy a legsötétebb politikai multú politikai erők újra hatalomra jussanak a községben, megjósoltuk, hogy a VMSZ politikai árulása ezzel nem fejződött be, hanem csupán elkezdődött. A VMSZ és a Szerb Szocialista Párt szivélyes együttműködésén nem kell csodálkozni: a volt kommunista rendszer kevésbé exponált hívei és kegyencei szinte valamennyien a VMSZ-ben találtak menedéket, ezért aztán az elmúlt évek során kiváló kapcsolatokat tudtak kiépíteni egykori elvtársaikkal mindazokban az önkormányzatokban, ahol Kasza József befolyása parttalanul érvényesült. Temerint viszont nem sikerült megtörni sem Mloševiđ alatt, sem vćlasztćsi vereségét követően. Ezért kellett Szlóbó és Kasza híveinek közös erővel megbuktatniuk a Guszton András által vezetett magyar töbségű községi végrehajtóbizottságot.

     Innentől kezdve egyenes út vezetett a községi alapítású igazgatóbizottságok szétzilálásáig, és a magyar tagok menesztéséig. A temerini magyarok összesen öt igazgatóbizottasági elnököt és tíz igazgatóbizottsági tagot veszítettek el az SZSZP szemmel láthatóan magyarellenes politikája következtében. Viszont nemcsak ez a felháborító, hanem az is, hogy a magyarellenes lépések miatt a VMSZ képviselői nem tiltakoztak.

     Ugyanennek a megalkuvó, számító, politikailag meghunyászkodó magatartásnak lehettünk szemtanúi a községi káderbizottság 2003. március 20-ai ülésén, amikor is a községi bizottságokat rázták át, és szórták ki belőlük a magyarokat, no nem teljesen, ugyanis hagytak belőlük magnak egy-egy VMSZ-es és VMDP-s tagot. Hát akkor miért háborgunk, kérdezheti az olvasó. Azért, mert a község magyarsága nem két tagot, hanem a bizottságok létszámától függően 3-5 - öt érdemelt volna, összhangban a szövetségi kisebbségügyi törvénnyel, amit egyébként annak idején a parlamentben a VMSZ is támogatott, sőt, alaptalul az égig dicsért. Most viszont, amikor a káderbizottság ülésén a szocialisták megsértették mind a törvényt, mind a magyar-szerb együttélés elemi erkölcsi szabályait, Dujmovics Ferenc doktor ismét hallgatott, mint a csuka, miközben a VMDP képviselői, Csorba Béla és Pál Tibor kiverték a balhét.  De Dujmovics Ferenc nemcsak hallgatott, hanem együtt is szavazott a milosevicsista többséggel, hathatósan hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a magyarok újabb poziciókat veszítsenek el a községi képviselő- testület urbanisztikai, társadalmi tevékenységügyi, statutáris, panaszügyi, mandátumhitelesítői és mezőgazdasági bizottságában.

    Felmerül a kérdés: vajon mi motiválhatja a VMSZ-t, hogy ennyire nyilvánvaló módon kiszolgálják az SZSZP-s helyi uralmat?  Feltételzhető, hogy mindezt nem ellenszolgáltatás nélkül vállalták magukra, hiszen tetteikért a temerini magyarok előtt nemcsak az erkölcsi és politikai, de egyszer a történelmi felelősséget is vállalniuk kell majd? Valószínűleg abban bíznak, hogy a szocialisták e jószolgálatokért néhány tagjukat befolyásos vagy befolyásosnak vélt tisztségekhez juttatják a közelebbi vagy távolabbi jövőben. Egyrészt ilyen poszt kínálkozik a helyi közösség ellenőzőbizottságában, amit a község nevez ki, másrészt a Kókai Imre tanintézmény iskolkaszékében. S Matuska és Dujmovics doktor urak bizonyára azzal is hitegetik önmagukat, a szocialisták meg őket, hogy minisztériumi segédlettel majd az egészségház irányító testületébe is bekerülhetnek.

    A kérdés mármost csak az, hogy ilyen olcsó áron (sőt, egyáltalán!) szabad-e cserbenhagyni annak a nemzeti kisebbségnek az érdekeit, amelyre oly nagy hangerővel hivatkoztak a VMSZ-es urak a választási kampány során?!

    Ha pedig mindezt a sok megalkuvást nem érdekből, hanem politikai butaságból teszik (amit mellesleg nem gondolunk komolyan), akkor annál rosszabb a tényeknek is, nekik is, de legfőképp az itt élő magyaroknak!