|
|
http://www.vmdp.freewebspace.com/
http://de.geocities.com/vmdp2002/
2003. szeptember 8.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevélben tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a hozzá közel álló civilszervezetek, s a Kárpát-medence autonómiakövetelő politikai erőinek tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen közöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál. Hírlevelünkről, elmondhatjuk, hogy ez az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.
Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésének jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.
Figyelem!
A VMDP dokumentumaival találkozhatunk a következő honlapokon is:
www.dominium.hu
Csorba Béla:
Konrád Szerbiában
Az Élet és Irodalom 35. számában Végel László a fenti címmel szentel egy rövid jegyzetet az ismert magyar író emberi jogi indíttatású kiruccanásainak az 1990-es évek miloševići Szerbiájába. A jegyzet apropóját nem ismerjük, célja azonban világos: úgy bemutatni Konrád Györgyöt, mint aki PEN-elnök korában, mitöbb, attól függetlenül is, sokat, sőt igen sokat tett a szerbiai magyar kisebbség érdekében, ami kétségtelenül baráti írói túlzás. Az általam egyébként nagyrabecsült újvidéki író példákat is említ: Konrád Belgrádban járva nem angolul, hanem magyarul tartott előadást (meg kell mondjam, ezt én nem tartom sem a vajdasági magyarok iránt tett nagyvonalú gesztusnak, sem különösebb bátorságnak – ez a világ legtermésztesebb attitűdje, ha demokraták vagyunk és a tetejében még fordítónk is akad); egy interjújában és egy elődásában a kisebbségek, s azon belül a magyarok diszkriminációja ellen emelte fel a hangját; elismeréssel szólt a vajdasági magyar kultúráról, sőt, szerb értelmiségiekkel – köztük Dobrica Ćosić államelnökkel tárgyalva – „tiltakozott az ellen is, hogy a vajdasági magyar fiatalokat aránytalanul /értsd: a magyarság Szerbia lakosságának összlétszámához viszonyított számához képest túlzott mértékben – Cs. B./ sorozzák be katonának a horvátországi harcterekre.” (Én, mint közvetlenül is érintett, teljes joggal és hálával bővíthetem Konrád érdemeinek körét: a PEN elnökeként – sok más személlyel, intézménnyel és magyarországi köztestülettel együtt – ő is hozzájárult, hogy 1992-ben néhány nap fogvatartás után felelősségre vonás nélkül kiszabadulhattam Milošević mitrovicai fogdájából.)
Noha a Végel által említett példák minden bizonnyal megfelelnek a valóságnak, az írás nem nélkülöz bizonyos, talán akaratlan, fals felhangokat sem. Az újvidéki író szerint Konrád «a szerb értelmiségiek szűk csoportjával» és Ćosićtyal tárgyalva «makacsul kitartott» ama álláspontja mellett, hogy «a vajdasági magyarokat aránytalanul (sic!) sorozzák be». Majd így folytatja:
«... Csosics vállalta, személyesen ellenőrzi a tényállást, sőt, amennyiben a kisebbségi vezetők kifejezik szándékukat, hajlandó egy ankétbizottság felállítására is a tényállás felülvizsgálása érdekében. Habár a vita nyilvánosságra került, a kisebbségi vezetők nem szánták el magukat az indítvány megtételére, lehet, hogy azért, mert a hadsereg ügyeinek feszegetése túl kockázatosnak látszott (kiemelés tőlem – Cs. B.), vagy talán azért, mert eleve meddőnek tartották. Tény azonban, hogy a belgrádi Háborúellenes Központ, amely előzőleg jelezte a magyarok aránytalan mozgósítását, az ezt követő időszakban nem regisztrálta ezt a jelenséget.»
Nos, a kisebbségi vezetők (akik ebben az időben a hatalommal kollaboráló és ezért igazságügyminiszteri tárcával jutalmazott Várady Tiboron kívül kizárólag az ún. történelmi VMDK képviselői és tisztségviselői voltak), valóban nem lelkesedtek az egyébként sem szavahihetőségéről ismert jugoszláv államelnök és nagyszerb írófejedelem által mondottaktól. (Ćosić ettől nagyobb dolgokban is hazudott: elnöki beiktató beszédében pl. cinikusan azt állította, hogy Jugoszlávia nem követ el agressziót Bosznia-Hercegovina ellen, és annak területén nincs egyetlen jugoszláv katona sem, miközben a jugoszláv katonaság által átöltöztetett és harctérre szállított „önkéntesnek” keresztelt kénnyszersorozattakról mindenki tudott.) De legkevésbé sem azért hallgattak, hogy túlságosan kockázatosnak ítélték volna a katonaság ügyeinek feszegetését. Csak emlékeztetni szeretnék rá, hogy ennél sokkal kockázatosabb ügyekben emeltünk szót – mondhatni, hetente – az 1991-95-ös időszakban, akkor, amikor a szerb ellenzék számottevő része még együtt üvöltözött a háborúpárti farkasokkal, vagy éppen bölcsen hallgatott. Háborúellenes akciók tucatjait szerveztük, nyilvánosan felszólítottuk a magyarokat, hogy ne vegyenek részt a háborúban, besorozott katonák kollektív dezertálásának megszervezésében vettünk részt, kényszersorozottakat csoportosan hozattunk vissza kaszárnyákból stb., stb. Végel László, aki mindezt többé-kevésbé tudja, aligha gondolhatja hát komolyan, hogy a VMDK a kockázattól tartott volna.
Valóban: másról van itt szó. Elvi különbségről.
Konrád György sajnos kritikátlanul átvette bizonyos szerb értelmiségi csoportok tagjainak álláspontját, akik egy ideig az egész problémát leegyszerűsítették az arányosság kérdésére. Szerintük a magyarok kényszersorozásával az egész baj abban leledzett, hogy nem tartották be a nemzetiségi „kulcsot”, és a magyar lakosság számarányát messze meghaladó számban vitték fiataljainkat a harctérre. Álláspontjuk (s Konrád György álláspontja is) végső konzekvenciájában azt jelentette, hogy részarányos mennyiségben a vajdasági magyar katona húsa és vére is felhasználható a nagyszerb ágyúk töltelékeként! Egyszerűsítve: a nagyszerb célokért meghalni (csak) részarányosan szabad!
Sem „arányosan”, sem „aránytalanul”.
Természetesen ez volt a kívánatos, de nem ez az egyben lehetséges is. Tény az, hogy a nagyarányú mozgósítások csökkenéséhez mindenekelőtt a nemzetközi álláspontnak kellett megváltoznia Szerbia ill. Jugoszlávia iránt. Ugyanakkor az is elvitathatatlan, hogy a rezsimmel szembeni ellenállás terén élen jártak a vajdasági magyarok, akik, bizony, nem a részarányosságot, hanem az emberi életet, s azon belül is mindenekelőtt a sajátjukét tartották a legtiszteletreméltóbb elvnek és értéknek.
A háború teljes elutasításához képest az abban való arányos részvételről tárgyalni, azt hiszem, teljes erkölcsi és politikai csőd lett volna. Jó, hogy ezt a csapdát sikerült elkerülnünk, s kár, hogy Konrád György, akaratlanul is, beleesett.
Az pedig, hogy a Háborúellenes Központ a későbbiekben nem regisztrált besorozási aránytalanságokat, csupán annyit jelent, hogy a Szerbiára nehezedő nemzetközi nyomás következtében Bosznia-Hercegovina ellen akkoriban már nem lehetett nyíltan bevetni a Jugoszláv Katonaságot, tehát nagy mértékben csökkentették a besorozottak számát nemcsak a magyarok által lakott területeken, de egészében véve is.
Mellékletek:
Két dokumentum 1993-ból, s egy 1991-ből
1.
A genfi Emberjogi Konferencia részvevőinek, 1993. II. 13.
Tudatjuk, hogy Vajdaságban a törvénytelen és erőszakos mozgósításokat a szerb hatalom az etnikai tisztogatás mellett közvetlen politikai célok elérésére is alkalmazza. Ennek legújabb példája az, ami a magyar többségű Csóka községben történt.
Hogy a községi képviselő-testületben megtörjék a magyar érdekvédelmi szervezetnek a legutóbbi választásokon a szerb demokratikus erőkkel megszerzett többségét, 1993. II. 12-én az esti órákban a rendőrség letartóztatta, és ismeretlen helyre szállította Barta Tibor ( 1962. I. 16-án született, címe: Padé = Padej, Tito marsall u. 9.) magyar nemzetiségű képviselőt.
Ezzel szinte egyidőben 1993. III. 11-ére a belgrádi hadbíróság elé idézték Pozsár Tibort (1955. VII. 26-án született, címe: Csóka = Čoka, Boris Kidrič u. 67. ), aki ugyancsak magyar nemzetiségű tagja a községi képviselő-testületnek.
Kérjük Önöket, gyakoroljanak nyomást a jugoszláv és a szerb államhatalmi szervekre a két említett községi képviselő és a korábban erőszakkal mozgósított vajdasági magyarok kiszabadítása és felmentése érdekében.
A VMDK Elnöksége
2.
A VMDK Temerini Körzeti Szervezetének elnöksége 1993. november 16-ai ülésén megvitatta a legújabb mozgósításokkal előállt helyzetet, és a következő álláspontokat fogadta el:
Megjegyzés:
Mindkét dokumentum szinte azonnal megjelent a vajdasági magyar sajtó különféle orgánumaiban.
3.
VMDK Hírmondó, 24. szám, 1. oldal, 1991. augusztus 16.
Népünk békét akar
Szereljék le a vajdasági magyar katonákat – A VMDK levele Stjepan Mesichez
Ágoston András a VMDK Elnökségének nevében augusztus 10-én az alábbi levéllel fordult Stjepan Mesichez, Jugoszlávia Elnökségének elnökéhez.
A VMDK Elnökségének nevében fordulok Önhöz, hogy alkotmányos meghatalmazásával összhangban nyújtson segítséget a vajdasági magyaroknak ahhoz, hogy a megfelelő nemzetközi jogszabályok szellemében, mint egy nemzeti kisebbség tagjait, kíméljék meg őket a JSZSZK határain belül zajló nemzetek közötti összecsapásakban való részvételtől.
A VMDK egyértelműen támogatja a nemzetközi közösség, az EBÉÉ és az EK arra irányuló erőfeszítéseit, hogy szűnjön meg Jugoszláviában a fegyveres harc és a felhalmozódott problémákat a megfelelő nemzetközi dokumentumokban rögzített, békés eszközökkel oldják meg
A VMDK teljes mértékben támogatja a JSZSZK Elnökségének azokat az akcióit, amelyeknek célja a tűzszünet és a szembenálló felek szétválasztása, ami jó alapot nyújt a békés tárgyalásokhoz.
A VMDK az egyre erősödő békemozgalom egyik kezdeményezője, és maga is részt vesz ebben a mozgalomban, amelynek célja Jugoszlávia megőrzése és az országon belül felhalmozódott problémák békés megoldása.
Sajnos nagyon nehezen történnek tényleges változások, nehéz létrehozni a tűzszünetet, és nem csökken a fegyveres alakulatokban résztvevők száma. A vajdasági magyarok ezekben a napokban Baráth Róbertet, az elesett fiatal katonát gyászolják, aki Németországból jött haza, hogy eleget tegyen a haza iránti kötelességének és leszolgálja katonaidejét.
Baráth Róbertnek a Jugoszláv Néphadseregben bekövetkezett értelmetlen halála ismét meggyőzött bennünket arról, hogy a nemzeti összecsapásokban nem fedezhetünk fel olyan politikai célokat, amelyekért érdemes volna feláldozni az életet. A vajdasági magyarok az ország többi jószándékú polgárához hasonlóan békére és arra vágynak, hogy akaratuk ellenére senki, még a hadsereg se kényszeríthesse bele őket az országon belül zajló nemzeti ellentétekbe.
Ezért javaslom Önnek, vegye fontolóra annak lehetőségét, hogy a vajdasági magyar katonákat leszereljék és visszahívják a háborús övezetekből.
Egy ilyen intézkedés legalább két szempontból célszerű lenne: bizonyos mértékben csökkenne a feszültség a tűzvonalban, s ami a legfontosabb, érvényre jutna az a nemzetközileg szentesített elv, hagy saját akarata ellenére senki se vonható be nemzetek közötti háborús összetűzésekbe.