|
|
http://www.vmdp.freewebspace.com/
http://de.geocities.com/vmdp2002/
2003. október 20.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevélben tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a hozzá közel álló civilszervezetek, s a Kárpát-medence autonómiakövetelő politikai erőinek tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen közöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál. Hírlevelünkről, elmondhatjuk, hogy ez az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.
Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésének jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.
Figyelem!
A VMDP dokumentumaival találkozhatunk a következő honlapokon is:
www.dominium.hu
Ágoston András:
Magyarok Szerbiában – menni vagy maradni
Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakult rendszerváltás utáni időszakban a határon túli magyarok – elsősorban a vajdaságiak – helyzete, két megállapítással kell kezdenünk.
Budapesten továbbra sincs konszenzus a romló népességi mutatók, s a nemzeti felemelkedés kérdésében. Másodszor, sem a magyarországi politikai elitet bénító EU-csatlakozási görcs, s az ebből fakadó tartózkodás, sem az ellenintézkedések sorozata nem tudta elnyomni a kisebbségi autonómiatörekvéseket, s a kettős állampolgárság, végső soron a nemzeti integráció iránt megnyilvánuló igényt.
Jóllehet lényeges különbségek vannak a határon túli nemzeti közösségek között, megmaradt, ami közös bennünk a nyelv, a kultúra, a nemzeti integritás visszaállításának s a nemzet egésze fenntartható fejlődésének az igénye.
Szerbiában tovább tart, már-már állandósult a vajdasági magyarok romlása. A demográfiai mutatók jelzik: az állandó, időnként felerősödő egy esetben népirtásba torkolló elnyomatás, amelynek a vajdasági magyarok Trianon óta ki vannak téve Szerbiában, szomorú következményekkel járt. Ma negyvenezerrel kevesebb magyar él a Vajdaságban, mint 1991-ben és 200 ezerrel kevesebb, mint 1961-ben. Mégis, jóllehet sérült alapfunkciókkal, a vajdasági magyarok egyelőre közösséget alkotnak.
Az elnyomatás a társadalmi élet minden fontos területén megnyilvánul.
Az egyenrangú együttélést a többségi nemzettel a mindennapi életben akadályozzák a magyarverések s ezzel összefüggésben a rendőrség gyakran további meghurcoltatással járó magatartása, a sértő, fenyegető falfirkák, a megalázó bánásmód a hivatalokban egészségügyi és más intézményekben. A munka világában a lépten-nyomon tapasztalható hátrányos megkülönböztetés jár megpróbáltatásokkal. Erről a szerb hatalom nem közöl adatokat, de mindennapi tapasztalás, hogy a munkanélküliek között különösen nagy a magyarok aránya.
A törvények számukra hátrányos, differenciált alkalmazása miatt a magyar vállalkozások anyagi kockázata nagyobb az átlagosnál. Magyarokat a közigazgatásban, az állami ellenőrző szervekben vezető szerepben nemigen alkalmaznak. Ennek következményeként a törvények differenciált alkalmazása általánosnak mondható. A kettős mérce különösen az adó- és más hasonló törvények végrehajtása során érvényesül. Még a mindent behálózó korrupció az állami ellenőrzések során a magyaroknak további megterhelést jelent.
Szomorú tény, hogy a hatalomba beépült magyarok, nagyrészt saját zsebre dolgoznak és sovány engedmények fejében az elnyomatás konkrét megnyilvánulásaival a hatalmon belül, nem szállnak szembe. A VMSZ részéről megnyilvánuló tiltakozásoknak, ha különösen súlyos esetekben elhangoznak is, nincs foganatja.
Mindezt figyelembe véve felmerül a kérdés, van-e esélye mintegy háromszázezer magyarnak arra, hogy megmaradjon?
A Vajdaságban két alapvető feltétele van a megmaradásnak. Az egyik, hogy Magyarország megfelelő segítségben részesítse a magyar törekvéseket, a másik, hogy Szerbia is felismerje: a szerb nemzeti érdek érvényesülését is segíti, ha védelmezi a egyre fogyatkozó vajdasági magyar közösséget.
Mit tehet Magyarország?
Arra lenne szükség, hogy Magyarország – miután elhelyezkedett az EU-ban – vállalja a határmódosítás nélküli nemzeti integráció politikai vonatkozásait: adja meg a kettős állampolgárságot és tegye le a voksot egy konkrét autonómiamodell, lehetőleg a magyar (perszonális) autonómia, s az ebből a kisebbségi közösség számára kialakítható kettős kapcsolati rendszer mellett. A kisebbségiek részéről folytatott küzdelem már eddig is legitimálta volna az anyaország nemzetközi fellépését egy konkrét autonómiamodell érdekében, de erre mindeddig nem került sor. A hamis, autonómiának kikiáltott megoldások dicséretére sajnos igen. Érthetetlen.
A jelenlegi, még az utolsó Jugoszláviában meghozott kisebbségi törvény alapján létrehozott nemzeti tanácsoknak Szerbiában kettős funkciója van. Lehetővé teszik a kisebbségi közösségek szerb részről történő ellenőrzését, vezetőik pedig hídszerepben, a szerb nemzeti érdekek közvetítésére kapnak el nem utasítható megbízatást.
Ennek a ravasz szerb, Európa felé kacsintó megoldásnak a magyar politikai elit részéről történő támogatása sajnos tudatos magatartásra utal.
A kisebbségi magyar politikai elit nemzeti, anyagilag ellehetetlenülő és ellehetetlenített szárnya továbbra is autonómiát és kettős állampolgárságot, nemzeti integrációt akar, a másik anyagi előnyök reményében a szerb hatalomhoz húz. Hídszerepet vállalva, ellenzi a nemzeti integrációt s a kettős állampolgárságot. (Ez újólag bebizonyosodott a minap a Pro Minoritate tanácskozáson, Budapesten.)
Az autonómiakövetelés magyar részről történő tényleges támogatása elmaradt. Politikai pótcselekvésként, a magyarországi politikai elit – a nemzeti érdek szempontjából indokolatlanul – ma is inkább a hídszerepbe csúszott vajdasági kisebbségi vezetők hatalomba való beépülését szorgalmazza. A magyar kisebbségi elit helyi szerb hatalomba való részleges beépülése nem hozott, mert nem hozhatott eredményt. Az ötszázalékos választási küszöb miatt ugyanis magyar szavazatokkal nem lehet bejutni a szerb parlamentbe. De ha lehetne – ez más kisebbségi közösségek tapasztalata is – az sem járna különösebb haszonnal.
Hacsak nem tekintjük eredménynek, hogy a beépült magyar politikusok a magyarok felé az európai kényszert saját győzelmüknek tűntethetik fel. Miközben a szerb hatalmi elit az Európai hatalmasok által megkövetelt kisebbségi jogokkal kapcsolatos változtatásokért, a szerb választópolgár előtt a magyarokat hibáztatja. De, nem ez a legrosszabb, ami megtörténhetett.
Emlékezetes, hogy Józsa László hídszerepben aláírta a szerb illetékesek levelét, melyben a kisebbségi jogok érvényesítésére vonatkozó európai követelés végrehajtásának elhalasztását kérték. Korhecz Tamás még arra is kapható volt, hogy vállalja az autonómia alapelemének számító magyar választók névjegyzéke, valamint a többpárti választásokra vonatkozó más megoldásoknak a kisebbségi törvény tervezetéből való eltávolítását. Ez bizony árulás.
Ha magyar politikai elit nem akarja a Vajdaságból távozó elkeseredett, lógó orrú, esetenként megvert magyarok csoportjait szemlélni, nem a vele kapcsolatokat tartó tíz gazdag magyar és társaik szempontjából kell megvizsgálnia a vajdasági magyarok helyzetét.
Gyökeres változásokra lenne szükség, mindenekelőtt Magyarország politikájában. A helyzetnek megfelelő, hatékony magyar nemzetstratégia kidolgozása egyedül magyarországi politikai elit, elsősorban a magyar parlamenti pártok joga. S érdeke is egyben, hiszen az EU-ban megkövetelt fenntartható fejlődés feltételeit a kisebbségi közösségekben rejlő belső tartalékok felhasználása nélkül nem teremtheti meg.
A nemzetstratégia, melyben a kisebbségi közösségek, differenciált érdekeikkel, az autonómiaköveteléseikkel és a kettős állampolgársággal együtt kapnának helyet, elengedhetetlen feltétele Magyarország sikeres EU-csatlakozásának. Nemzeti érdekünk, hogy Magyarország a kisantant ármánykodásai közepette ne csak becsússzon az EU-ba, hanem egyenes derékkal lépjen be és nemzetként foglaljon ott helyet. S hogy mások örömére ne váljék hat-hétmilliós európai tartománnyá.
Szerbiának is érdeke, hogy ne akadályozza a vajdasági magyarság közösségként való megmaradását. Neki is jó, ha kiépül az a kettős kapcsolatrendszer, amely lehetővé teszi, hogy magyarok polgárként hozzájáruljanak az ország korszerűsítéséhez, európai irányultságának erősítéséhez. Szerbiának előbb-utóbb fel kell fognia: számára a magyar kisebbségi közösség nem jelent veszélyt, inkább haszna van belőle. Magyar részről is tudatosítani kell, hogy Szerbia és Magyarország között, mindkét fél számára hasznos együttműködés csak akkor alakulhat ki, ha a kisantant szellemiségétől nem befolyásolva Szerbia csakúgy, mint a kettős állampolgárság ügyében, nem gördít akadályokat a tényleges politikai autonómia létrehozatala elé. Arra van szükség, hogy a szerb politikai elitben megszülessen a felismerés: a határmódosítás nélküli magyar nemzeti integráció neki is érdeke. Pont azért, mert határmódosítás nélküli integrációról van szó. Jó lenne, ha ezt a felismerést a határozott, világos, a demokrácia elvein alapuló magyar nemzetstratégia is segítené.
Szerbiának most kell választania Kelet és Nyugat között. Döntenie kell. Úgy, ahogy azt Magyarország már ezer évvel ezelőtt megtette. Ha az utóbbit, az Európához való felzárkózást választja, az elégedett magyar kisebbségi közösség Szerbiának hasznára lehet. Ellenkező esetben, ha a szerb elnyomás folytatódik, azt legfeljebb Magyarország hatékony nemzetközi fellépésével lehet némiképp ellensúlyozni. Csak ellensúlyozni, mert a nemzeti elnyomatást semlegesíteni nem lehet. Ebben a nem kívánatos esetben elkerülhetetlennek látszik az asszimiláció felgyorsulása, különösen a végeken. Meg az egyre intenzívebb elvándorlás. Hiszen arra senkinek sincs joga – valójában lehetősége sem – hogy azt, aki nem akar elnyomatásban élni, s küzdeni sem kíván, helyben tartsa.
Kosovo és a Vajdaság
A 21. század elején a volt Jugoszláviában Szerbia által kezdeményezett vérfürdő nyomán új helyzet alakult ki, melyben Kosovo önállósulása csak idő kérdése. Szerbia szempontjából további csapás, hogy – pont a lezajlott háborúk következményeként – a benne végbemenő rendszerváltás folyamatai vontatottak, s a hadigazdag maffiózók nagymérvű ellenőrzése alatt mennek végbe.
A szerb politikai elit tisztában van azzal, hogy Kosovo elveszett, de a választók előtt a felelősséget szeretné a nemzetközi közösségre, konkrétan a nagyhatalmakra hárítani. S mintegy a választók kiengesztelésére, a Vajdaság autonómiáját megszüntetni. Az erre vonatkozó szerb nemzeti politikai stratégia körül nincs egyetértés. Talán ezzel magyarázható, hogy a türelmetlen szerb nacionalisták most a Vajdaság elmagyarosításával riogatnak, s óva intik a szerb szavazókat: vigyázat, mert a Vajdaság is elveszhet.
A szerb politikai elit nacionalista rohamcsapatának két célja van. Az egyik, hogy megfélemlítse a magyarokat, s a másik a fontosabb, hogy a választásokra várva ellehetetlenítse a vajdasági székhelyű, un. autonomista szerb pártokat, Canakot és jelenlegi, meg volt barátait.
A Vajdaság kérdése nem magyar, hanem szerb ügy. Voltak és vannak magyar politikusok, akik az autonóm Vajdaság ábrándjával, voltaképpen a szerb politikai elit tartományi szárnyának igyekeztek támogatókat szerezni. Most miután kiderült, hogy a tartományban a magyarok lélekszáma nem éri el a 15 százalékot sem, aligha van bárkinek is kétsége afelől, hogy a magyarok csak saját tényleges perszonális autonómiájuk keretében vészelhetik át a sorjázó szerb politikai földrengéseket. Úgy hogy közben a határok módosítása nélkül ugyan, de részesei legyenek a nemzeti integrációs folyamatoknak is.
Éppen ezért, korszerűtlen, idejétmúlt a szerb politikai elit viszonylag nagy részének törekvése, hogy miközben a balkáni háborúk során, s a maffiagazdálkodás elemeitől ma sem mentes gazdaságban és államéletben a kisebbségek a korábbi bomló szocializmus viszonyaihoz képest régen a peremre szorultak, szemforgató módon ma is a történelmileg alkalmatlannak bizonyult lenini kisebbségpolitika szlogenjeit szajkózzák. A szocialista hazafiság eszméjének megfelelően hiába követelik nagy hangon, hogy a magyarok elsősorban Szerbia iránt tanúsítsanak lojalitást. Vagy – egy vadabb változat szerint – azt, hogy a szerb államhoz és a szerb nemzeti érdekhez való lojalitás legyen a feltétele Szerbiában való megmaradásuknak. Ezek az elavult törekvések elhomályosítják a horizontot, s akadályozzák a történelmi tisztánlátást.
A szerb politikai elit számára elvi szempontból nem mentség, hogy az autonómiakövetelést mellőző, un. jószomszédsági politika magyarországi gyakorlata ebben a kezére játszik.
Szembenézve a tényekkel el kell jutni a felismerésig, amihez már Milosevic is eljutott, amikor kötéllel fogta a magyarokat Vukovár ostromához. Nevezetesen, hogy testvériség-egység egypártrendszerben is hamis politikája a múlté. S a magyarok legnagyobb részéből nem lehet szerbeket nevelni.
Tényként kell tudomásul venni, hogy a vajdasági magyarság érzelmileg mindig közelebb állt Budapesthez, mint Belgrádhoz. Ugyanakkor, polgárként, ha hagyják dolgozni, hasznot hajt Szerbiának is.
A balkáni háborúk alatt a vajdasági magyarok kiszorultak a gazdaságból, a közigazgatásból és a hatalmi szervekből. A helyzet máig sem javult. Jelentősen megromlott a magyarok szakképzettségi összetétele. Baj van a fiatalabb nemzedék nyelvtudásával is. A magyar közösség megnyílt Budapest felé, bekerült a magyar médiák vonzáskörébe és naprakészen részesévé vált a magyarországi történéseknek. S egyben eltávolodott Belgrádtól. Részben a szerb nyelvtől is. Elzárkózott a vele mostohaként viselkedő szerb állam problémáitól, elsősorban érzelmileg, de politikailag is. Ez nem jó Belgrádnak, de Budapestnek sem.
Nem a lenini többségi és kisebbségi nacionalizmus körüli egyensúlyi mutatványokra van szükség. A magyarokból mára olyan kevés maradt Szerbiában, hogy külön védelemre szorulnak. Tényként kell elfogadni a magyar nemzeti integráció folyamatát, ugyanakkor a szerb politikai elitnek fel kell ismernie, hogy saját nemzeti érdekeivel összhangban őriznie kell a megmaradt magyar közösséget. Mert szerb nemzeti érdek, hogy a magyar közösség megnyíljon és segítse a szerb állam európai irányultságának megerősítését.
Megoldás tehát van, de Budapest és Belgrád vezető politikai köreinek a realitásokból kell kiindulni. S ez nem lehetetlen, mert a jó szomszédra a 21. században is mindkét oldalon szükség van. Csak a jószomszédsági politikát nem lehet a 20. század megbukott eszméire és gyakorlatára alapozni.
Csorba Béla:
A napokban bizonyos Pejin tanár történelemhamisító üzelmeiről olvashattunk. Ámokfutásának lényege, hogy áltudományos helynévelemzéssel kimutassa, itt eredendően minden szláv volt, egészen addig, míg a magyarok a „XII-XIII. századtól 1918-ig” szisztematikusan el nem özönlötték e tájat. Mintha Pejin tanár sohasem hallott volna Lipót császár pátenseiről és Csarnojevics Arzénról. Talán ők is az elmagyarosítási törekvések jegyében lettek erre a tájra telepítve, megőrizve egyházi és helyi autonómiájukat? Lett is érte köszönet a bécsi udvar sanda támogatásával megszervezett temesvári szerb egyházi száboron 1790-ben, ahol az egyik atyafi heveny nacionalista vértolulásának kínjai között feljajdult, hogy„nem lehet tűrni a magyarok uralmát, hiszen azok orángutánok.” (Lásd Gonda – Niederhauser: A Habsburgok). Cserében a „lojalitásért” – mely történelmileg az első modern érelemben vett nacionalista kirohanás a magyarok ellen -- Petrović adminisztrátor benyújtotta a számlát a Magyar Udvari Kancelláriának: a szervezési költségek és a busás tiszteletdíjak közel 38. 000 aranyforintra rúgtak. (Lásd Gavrilović – Petrović: Temišvarski sabor 1790.) Nem semmi! Hát ha még „orángutánoktól” kérik.
Persze Pejin tanárt – és mindazokat, akik a históriát a politika prostituáltjává kívánnák aljasítani --, legkevésbé a történelem érdekli. Ők csupán a kisebbségek és az autonómia ellen keresnek érveket, s megrekednek a mára már idejétmúlt nemzetállami nacionalizmusnál, amely politikai ideológiaként az általa kivajúdott állam legitimitását nemcsak történelmi eseményekből kívánja levezetni, de további jövőjét is azokra próbálja alapozni. S ha mármost a történelmi események nem felelnek meg a nemzetállami ambícióknak, akkor annál rosszabb a tényeknek: meg kell hamisítani őket. Ez a gondolkodásmód azon a ki nem mondott vágyakozáson alapszik, hogy ha a saját nemzetemé a történelmi elsőség egy adott területen, akkor a többiek csak másod- és harmadrendű polgárok lehetnek ugyanott. Emlékezzünk csak a húsz évvel ezelőtti véres vitákra arról, hogy az albánok vajon a trákok avagy az illirek leszármazottai-é? Normális körülmények között az ilyen viták eldöntése a tudomány dolga, és nem a politikáé, vagy a politikai érdekek mentén artikulálódó áltudományosságé. Így teremtődnek azután elvakult vagy olykor csak ostoba nacionalisták fejében sosem volt államok és birodalmak, fittyet hányva tér és idő törvényeire. E virtuális birodalmépítés persze nem csak a jövőre, de a múltra is ki akar terjedni, sőt, pozitív jövőkép híján hovatovább az az egyetlen terrénuma. Tavaly megjelent tudományos ismeretterjesztő könyvében A. Milinković belgrádi publicista például azt a nóvumot állapítja meg, hogy Nikola Tesla 1856-ban (!) Jugoszláviában született. Mostmár csak az fúrja az oldalamat, hogy a kiváló likai feltaláló, akire „normális” körülmények között egyaránt büszke lehetne a szerb, a horvát, az amerikai, sőt a magyar tudománytörténet, hogyan kaphatott magyar útlevelet, hogy az akkor még csak horvát értelmiségiek fejében létező Jugoszláviából Budapestre költözzön, és megtervezze első világhírű találmányát, a forgó mágnesterű aszinkron motort.
Te jó ég! Belgrádban vagy Újvidéken még az is kiderülhet egyszer, hogy az osztrák-magyar katonai kémszolgálat rabolta el hazájából – az Osztrák-Magyar Monarchiából.
Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.