|
|
Vajdasági Magyar Demokrata Párt
http://www.vmdp.freewebspace.com/
http://de.geocities.com/vmdp2002/
HÍRLEVÉL III. évf. 107. szám
2005. szeptember 25.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Azért küzd, hogy a Kárpát-medencében minél több magyar minél tovább megmaradjon magyarnak.
Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, A magyarországi politikai elittől azt kéri, hogy a magyarok, akik ezt igénylik, megkaphassák a kettős állampolgárságot.
A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevél legutóbbi számai olvashatók a www.hufo.info honlapon is.
Ágoston András
Csorba Béla
Istóriás énekek és egyéb klapanciák
A Nemzetbiztonsági Hivatalban
Nagy bajban van Atkári,
Eltűntek az aktái.
--Atkári úr, hapták!
Hun vannak az akták?
--Vacsorára kapták
Éhes papíratkák.
Ágoston András:
Áll a bál a Magyar Szó körül
A VMSZ nemzeti tanácsa, Józsa László karmesterei pálcája alatt (szavazattöbbséggel) meghozta a döntést, amely ellen nincs apelláta: A Magyar Szó 61 születésnapjára költözik Szabadkára.
A lényeget tekintve most már csak az a kérdés, kié lesz a „nagy múltú”, annak idején a vajdasági magyarságnak adományozott Forum Lap- és könyvkiadó, Újvidék egyik legjobb negyedében levő irodaháza. Merthogy azt előbb-utóbb privatizálja valaki, ahhoz, aligha fér kétség. Legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a testvériség-egység régenvolt szlogenje szellemében az új tulajdonosok között lesz vajdasági és magyarországi magyar, meg szerbiai szerb is.
Ami magát a napilapot illeti, csak egy a bizonyos: mostantól kezdve semmi sem lesz úgy, mint eddig volt. Temetni korai lenne, hosszú életet jósolni neki könnyelműség.
Mindettől függetlenül a politikai hullámverés csak nem csitul.
Bizonyítja ezt Brenner János alább közreadott véleménye is. A cikk, amely egyben kordokumentum is, jól példázza, hogy a jobb sorsra érdemes gimnazista – egy kegyetlen korban – hogyan válhat az egypártrendszer egyik szakmai fenntartójává.
Brenner soha nem jutott el a magyar autonómia jelentőségének felismeréséig. De mivel – lokálpatriotizmustól fűtve, s némileg megkésve – mégis rámutat az általa megélt rendszer egyik alapvető bűnére, nevezetesen arra, hogy a szerb kommunista hatalom Szabadka helyett telepítette Újvidékre, s távolította el magyar tömbtől a Magyar Szót és más magyar intézményeket, cikkével érdemes közelebbről is megismerni.
(Nem véletlen, hogy a cikket a Magyar Szó mellőzte.)
Dokumentum:
Brenner János:
Sajnálom a Magyar Szót – mert ugyanaz a sors vár rá, amit a 7 NAP már megért
Engedtessék meg nekem, hogy egyetlen napilapunk, a Magyar Szó várható sorsáról elmondjam véleményemet. Ehhez a „jogot” onnan veszem, hogy 1951-ben, az érettségi vizsgám előtt, a Becskereki Magyar Főgimnáziumban jártak a lap akkori szerkesztői fiatal munkatársakat keresni, és Ambrózy Károly magyar tanárom elsőként javasolt felvételre. Tette ezt annak alapján, hogy a gimnázium felső osztályaiban minden magyar dolgozatomat ötösre írtam, két évig vezettem sikeresen az iskola önképzőkörét és időnként kisebb nagyobb cikket írtam a lapnak és az Ifjúság Szavának. Miután 1951 július 10-én átvettem érettségi bizonyítványomat, a délutáni vonattal Újvidékre utaztam, s még aznap – igaz némi vita árán – felvettek a laphoz. A 7 NAP-ra azért hivatkozom, mert 1957-ben tagja lettem szerkesztőségének és 30 éven át, nyugdíjaztatásomig ott dolgoztam. Közben lassan felkapaszkodtam a szamárlétrán, s 10 évig főszerkesztő helyettese, majd 4 évig főszerkesztője voltam. Mivel felvételem idején nem voltam tagja sem az ifjú, sem a felnőtt pártnak, örökké bizonyítanom kellett, hogy lehet belőlem újságíró. Így 1954-ben Topolyára küldtek megindítani a lap ottani, heti mellékletét, majd egy év múlva ugyanilyen feladattal kerültem Szabadkára.
A Magyar Szóval kapcsolatos félelmeimet röviden így foglalhatom össze: a lap, a Vajdasági Magyarok Szövetsége vezetőségének nyomása alatt ugyanúgy úgy elveszti olvasóinak nagy részét, ahogyan ez a 7 NAP esetében történt. Ez az egykor 50.000 példányszámban eladott újság (minden harmadik magyar család megvásárolta) ugyan tiszteletreméltóan helytállt a miloševići korszakban, de utána jócskán megroggyant a tekintélye, amikor vezetőinek egyenetlensége folytán („mi magyarok” sem tudtunk összefogni) három részre szakadt, majd miután káderei révén a VMSZ rátenyerelt, annak pártlapjává silányult, s úgy tudom, ma 5.000 példánya kel el a piacon.
Persze mindennek van története, a történelem pedig jó tanítómester.
Rossz döntés volt a II világháború vége felé a Szabad Vajdaságot, a Magyar Szó elődét, Szabadka helyett Újvidéken kiadni. Hasonlóképp helytelen volt a Szabadkán már működő vajdasági rádiót Újvidékre helyezni – azért is, mert a kor műszaki lehetőségei mellett, a meginduló tájékoztató irodás kampány miatt Szabadkáról jobban le lehetett volna teríteni műsorával Rákosi országát, mint Újvidékről. Végül hiba volt, a Magyar Tanszéket Újvidéken megnyitni, mert Szabadkának Magyar Tanítóképzője, minden középiskoláinak magyar tagozata volt, itt működött a tartomány akkor egyetlen magyar színháza, könyvtárának magyar állománya többszöröse volt az újvidékinek, környéke minden falvában magyar művelődési egyesület dolgozott – városi és falusi környezetben itt élt Vajdaság magyarságának harmada. Végül, de nem utolsó sorban: a város sajtójának igen nagy hagyománya van. A nemzetiségek elnyomásáról messze híres királyi Jugoszláviában állandó jelleggel adtak itt ki három-négy magyar napi- és hetilapot – tehát „normálisnak” volt tekinthető, hogy az „önigazgatású szocialista Jugoszláviában” legalább egy magyar napilapja legyen.
A magyar napilap megindítása érdekében a 7 NAP szerkesztősége, a hetvenes évek elején, jól kihasználta a kialakult politikai lehetőségeket. Meggyőzte Vajdaság és a község vezetőit egy színes nyomásra alkalmas körforgó nyomdagép megvásárlásának szükségességéről. Az elképzelés szerint – erre adott pénzt a község és a tartomány, sőt maga a szerkesztőség is – hogy a 7 NAP mellett megjelenik a Szabadkai Újság, amely a Subotičke Novinevel együtt fokozatosan napilappá alakul át.
Itt hangsúlyozni kell a következőket:
A VMSZ mai hangadóinak egy része (Dudás Károly, Biacsi Antal, stb.) akik pártvezéreikkel együtt legagresszívebben törnek a Magyar Szó, vagy legalább egy részének megszerzésére és Szabadkára (Zentára, Topolyára, stb.) költöztetésére, a nyolcvanas évek elején pártkatonákként, a községi pártbizottság követelésének szófogadó végrehajtóiként egyetértettek azzal, hogy Szabadkának nem kell a rotációs, vele se magyar, se más nyelvű napilap, tehát úgy döntöttek, hogy a (kínnal szerzett) nyomdagépet INGYEN(!!!) át kell adni az újvidéki Fórumnak. Sajnos hiába szaladgáltam a tartomány és a község vezetőihez, hiába próbáltam őket meggyőzni a gép elszállításának káros voltáról, hiába próbáltam a vezetőségek magyar tagjaira azzal hatni, hogy körforgó gép nélkül legalább 40 évre lehetetlenné teszik egy szabadkai magyar napilap kiadását, hiába hivatkoztam arra is, hogy a gépvásárlásról és a két napilapról párthatározat van, hiába mondtam a nyomda vezetőinek, hogy ostobaság egy ingyen kapott korszerű gépet elkótyavetyélni – ennek nem lett foganatja. Illetve az lett, mert nem voltam elég „taktikus”: súlyos pártbüntetésben részesültem zömmel ugyanazoktól az emberektől, akik ma a VMSZ nevében vonják kétségbe magyarságomat és teszik lehetetlenné újságírói munkámat.
Amikor a nyolcvanas évek végén nálunk is megindult a pártosodás és megalakult a VMDK, annak elnöke, Ágoston András, azonnal megfogalmazta követelését, hogy pártja, a magyar jogok és érdekek védelmezőjeként, gyakoroljon felügyeletet a magyarul megjelenő lapok és médiák felett. Mivel akkor még írhattam és közéleti szerepet is vállaltam, minden alkalmat megragadtam arra, hogy károsnak nevezzem politikusok és pártok beavatkozását a szerkesztőségek munkájába. Ezt főleg a kisebbségek esetében tartottam megengedhetetlennek, mert ha netán pártokra szakadnak (ez bekövetkezett) egy sem olyan népes, hogy eltarthassa a maga szócsövét. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy az újságírás mesterség, a jó újságírók tehát szakemberek, ők a politikusoknál jobban tudják, milyennek kell lenniük a közszolgálati médiáknak. A kisebbségeké pedig, szerintem, csak közszolgálati lehet – nem állhat sem érdekcsoportok, sem pártok befolyása alatt.
Mint ismeretes a VMDK-ban, a szakadás után a VMSZ-ben, azonnal megjelentek a sajtóval megbízott személyek, akik persze lépten-nyomon hangsúlyozták, hogy pártjuk nem avatkozik a szerkesztőségek dolgába, csak segíteni akarnak nekik. Ez a segítség úgy vált hangsúlyossá, ahogy nőtt a rezsim politikai és anyagi nyomása. Nyílt titok, hogy Magyarország segítette az itteni magyar szervezeteket, sajtót, könyvkiadást, stb. a pénzek csak megbízható személyek útján juthattak hozzánk, tehát az éhbérért dolgozó újságírók nehezen álltak ellen a főként zsebből fizetők anyagi és politikai csábításának. Itt kívánom hangsúlyozni, hogy a Magyar Szó újságírói sikeresen védekeztek az ilyen csábítások ellen, s nemcsak Milošević rohamait verték vissza, hanem ellenálltak a VMSZ (Kasza), a VMDP (Ágoston) és a sokasodó többi magyar szervezet és vezér nyomásának.
Nem lehet észre nem venni, hogy Józsa László úr, a kitűnő ember és ügyvéd, az eredeti VMDK megalakulása óta azon magyar politikusok élén áll, akik folyamatosan benne vannak a kiadói, vagy más média tanácsokban – a Szabadkai Rádiótól kezdve az újvidéki Fórumig – s ma a Magyar Szó tanácsának alelnöke. Aki figyelemmel kísérte a lappal kapcsolatos utóbbi eseményekről szóló tévés adásokat megfigyelhette, hogy szinte mindig nála volt a szó. Ha a helyzet nem lenne komoly, megengedném magamnak, hogy Józsa urat a VMSZ média-felügyelő politika komiszárjának nevezzem. Az is érdekes, hogy Biacsi Antalt azonnal megtették a Szabadkai Rádió ügyvezető igazgatójának, mihelyt – sok tétovázás után – kikötött a VMSZ-ben, ahol azonnal a megbízható káderek közé emelték, sőt tisztében újra megerősítették, noha nincs annak betöltéséhez szükséges végzettsége. Ugyanez a helyzet Dudás Károllyal is, aki a HÉT NAP főszerkesztője, most a VMSZ alelnöke is, de ő sem elégíti ki az ehhez szükséges feltételeket. Eszerint rosszul állhat a sajtó és a médiák számára megfelelő káderek dolgában ez a párt, ha kénytelen megerősíteni pozíciójában ezt a két embert – vagy a vezetésnek másban nincs bizalma. Netán más komolyan venné a sajtószabadságot, s olyan rádiót vezetne, lapot csinálna, amely nem felel meg a vezetők által megszabott „jó magyar”, a „magyarságért tevékenyen dolgozó párttag”, illetve „magyar szellem” ismérveinek. Feltehető a kérdés: illik-e olyan személynek tagja lenni lapok, rádiók és tévék igazgatóbizottságának, aki egy pártban a legmagasabb tisztségek egyikét tölti be? Ez nagyban vonatkozik Józsa úrra, a Magyar Nemzeti Tanács elnökére.
Meggyőződésem szerint a nemzeti tanácsoknak, a magyarnak se, nem kellene olyan döntő jogokkal rendelkezniük, amelyek meghatározhatják, befolyásolhatják egy kisebbség életét mindaddig, amíg tagjait nem választhatja meg közvetlenül, esetünkben a magyar választó testület. Amíg a pártoknak lehetőségük van a maguk embereivel megtölteni a tanácsokat, addig legfeljebb tanácsadó, véleményező szerepük legyen. Nyílt titok, hogy a magyar tanács megválasztása furcsa körülmények között zajlott le. A szabadkai sportcsarnokba érkező elektorokat a VMSZ emberei fogadták, s listájukat aláíratták a tájékozatlan emberekkel. Ez a „taktikai fogás” akkor derült ki, amikor más szervezetek is benyújtották listájukat, mert az elnöklő bejelentette, hogy a VMSZ-é annyi aláírást kapott, hogy egyetlen lista számára sincs elég szavazó.
Bevezetőmben kifejeztem abbéli aggodalmamat, hogy a Magyar Szó a HÉT NAP sorsára jut, ha a VMSZ befolyása alá kerül, annak szócsövévé válik a MNT révén: elveszti amúgy is fogyatkozóban lévő olvasóinak jelentős részét. Ha hinni tudnék a VMSZ (MNT, stb.) vezetőinek – ám ezt a HÉT NAP példája lehetetlenné teszi számomra – hogy nem avatkoznak be a szerkesztőség munkájába, akkor is megmaradok meggyőződésem mellett, hogy katasztrofális következményekkel jár a Magyar Szó szerkesztőségének feldarabolása. Ilyesmit csak tudatlanságból javasolhatnak hozzá nem értő emberek, vagy intézmények! Tény persze, hogy a mai műszaki lehetőségek szinte korlátlanok! Ám a műszaki bravúrok nem helyettesíthetik a szerkesztőségi életet és munkát! Egy lap minősége ugyanis nem függ kizárólag az egyes újságírók tehetségétől és tudásától, hanem óriási részben a szerkesztőség együttes munkájától. Ez pedig azt jelenti, hogy a szerkesztőség tagjai minden nap együtt vannak, beszélgetnek egymással; tervszerűen, vagy spontán alakul ki közöttük vita a velük, körülöttük zajló eseményekről, a felvetődő kérdésekről; reagálásuktól a városban, az országban, a világban zajló eseményekre; mindannak együttes feldolgozásától, amivel a tagok kapcsolatba kerülnek attól függetlenül, hogy kicsi vagy nagy emberekről, kicsi vagy nagy eseményekről van szó. Tény, hogy a Magyar Szó két vezető embere, Mihók igazgató és Kókai főszerkesztő néhány tagú fiókszerkesztőségekben dolgoztak mindaddig, amíg mai helyükre kerültek, most is külön irodákban ülnek, tehát nincs tapasztalatuk az igazi szerkesztőségi munkában. Még kevésbé van ilyen tapasztalata, ismerete Kern Imre tanácselnöknek és Józsa László alelnöknek.
Isten őrizz bennünket és az olvasókat az olyan pártkáderektől, akik beképzelik maguknak, hogy értenek a szerkesztőségi munkához, hogy az újságíróknál jobban tudják, hogyan kell lapot csinálni, tehát kisajátítják maguknak a beavatkozás jogát!
Sajnos csak remélni tudom, hogy nem verik szét egyetlen napilapunk szerkesztőségét.
Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.