Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

http://de.geocities.com/vmdp2002/

www.hufo.info

HÍRLEVÉL III. évf. 53. szám

2005. május 21.

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.

A Hírlevélben tájékoztatunk a VMDP-hez közel álló civilszervezetek tevékenységéről, s kö­zöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap mellőz. Hírlevelünk ezért az első magát demokratikusnak ne­vező államban megjelenő szamizdat.

Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésének jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.

Ágoston András, a VMDP elnöke

Dokumentumok:

"Az a gond, hogy súlyos esetekben a bíró nagyon elnézően jár el"
Ternovácz István interjúja Korhecz Tamással a vajdasági kormány egyik alelnökével a Kossuth Rádióban (részlet)

- Még mindig téma a Vajdaságban annak az öt magyar fiatalembernek az ügye, akik tavaly nyáron brutálisan megvertek egy szerb kábítószer-kereskedőt. Ötüket összesen 61 év börtön­büntetésre ítélte az Újvidéki Kerületi Bíróság.

- Nem jogerős ítéletről van szó, tehát ezt az ítéletet minősíteni, vagy kész tényként el­fogadni korai lenne. Valóban úgy tűnik, ismerve az eset körülményeit, hogy itt egy roppant kegyetlen bűncselekmény esetében, de talán a bírói gyakorlatban ritkán előforduló szigorral ítélkezett az Újvidéki Kerületi Bíróság, azonban ne feledjünk el két dolgot.

Az egyik az, hogy ha bármi módon azt sugalljuk, hogy ezek az emberek méltatlanul lettek elítélve, akkor azt hiszem, hogy nagyon veszélyes vizekre evezünk, hiszen itt egy külö­nösen kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményről van szó, ami azért nem mindennapos. Olyan kegyetlen az elkövetés módja, amely esetleg indokolja, hogy az átlagnál szigorúbban ítélkez­zen a bíróság.

A másik dolog pedig, hogy én nem abban látom a problémát, hogy egy bűncselek­ménynek az elkövetőit szigorúan megbüntetik. Abban látnám a problémát, hogyha nem bün­tetnék meg szigorúan. Van sok olyan bűncselekmény, amelynek nincs nemzetiségi háttere, és amelyben nagyon enyhén viszonyulnak a bíróságok az elkövetőkkel szemben. Tehát én vala­hol a súlyos, kegyetlen bűncselekmények esetében nem tudok eltekinteni a szigorú ítélkezés­től. Ők nem szegény emberek és nem kaptak sokat, hanem az a gond, hogy esetleg súlyosabb, vagy ke­vésbé súlyos esetekben a bíró nagyon elnézően jár el, és néhány év után valóban na­gyon sú­lyos bűncselekmények elkövetői kerülnek szabadlábra. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeti gyűlölettől motivált bűncselekmények esetében ezt a motívumot sosem veszik figye­lembe. Tehát itt vannak a gondok és itt jogosak a bírálatok. Én nem szeretném ezt nemzeti alapra terelni, hiszen bűntény esetében semmilyen módon nem bizonyított a nemzeti motivá­ció.

 

Csorba Béla író, a VMDP alelnöke: nem vagyunk egyenlőek

A Petrovic-esetnek több dimenziója is van. Emlékezzünk csak vissza: annak ellenére, hogy szinte már a eset másnapján mindenki előtt világos volt, a brutális bűncselekményben nem az etnikai vonatkozások játszották a főszerepet, hanem a kábítószerélvezés és a kábítószerkereskedelem, a szerb nyelvű sajtó és több igen befolyásos politikus azonnal farkast kiáltott, és  extrém magyar szeparatisták állítólagos csoportos akcióival igyekezett riogatni az egyébként is frusztrált, félrevezetett szerb közvéleményt. Nem kétséges, hogy Petrovic meg­veretése sokak számára mintegy „megrendelésre” jött. Ellensúlyozni lehetett és kellett vele az akkor már európai botránnyá dagadni készülő sorozatos délvidéki magyarverések gyalázatos tényét. Ellensúlynak viszont  akármilyen pitiáner kocsmai verekedés nem lett volna elégséges. Nagyobb „ügyre” volt szüksége a szerb nacionalista politikai elitnek, és egyáltalán nem le­pődnék meg, ha idővel  eddig ismeretlen, a sajtóközleményekben elferdített, vagy nyilvános­ságra nem került részletek is kiderülnének a temerini leszámolásról, és az azt megelőző órák­ról.

Természetesen mindez nem csökkenti az öt fiatal által elkövetett bűncselekmény sú­lyát. Nem kétséges, hogy büntetést érdemelnek -- ezt még szüleik is elismerik --, azonban az első fokú bírósági ítélet drákói szigora nem minősíthető másként, mint olyan döntésnek, amely magán viseli a politikai közhangulat kiváltotta érzelmi befolyásoltság több elemét, ugyanakkor alkalmas arra, hogy pszichológiai tehertételként nehezedjen az egész délvidéki magyar közösségre. Azt üzeni ugyanis mindannyiunknak, hogy nem vagyunk egyenlőek.

És éppen ez az a dimenzió, ami miatt kinek-kinek a maga eszközével fel kell emelnie a szavát az első fokú bírósági ítélet ellen, még akkor is, ha a temerini fiúk magatartását egyéb­ként mélységesen helytelenítjük. Azt azonban legalább ennyire, vagy még ettől is jobban helytelenítjük, amikor a pártatlan mérlegelés és ítélethozatal helyett napipolitikai szempontok és hangulatok kerekednek felül. Mert ez már nem néhány ember, nem néhány család magán­ügye, hanem közvetve az egész szerbiai magyar közösség számára veszélyt jelentő negatív elfogultság.

Stanyó Tóth Gizella

Politika vagy igazságszolgáltatás?

Az elítélt temerini csoport szüleinek panaszai

„Egy kis reményem van még a szebb jövőben. Mindig csak ezzel nyugtatom magam… Magas falak, acélrácsok, ha elmegyek, majd jönnek mások, önpusztító hazugságok, hétköznapi csalódások… Nagyon hiányoztok mindannyian. Remélem egyszer megint együtt leszünk, mint régen. Nem tudok mit írni, csak azt: ez egy nagy IGAZSÁGTALANSÁG!”A temerini elítélt fiatalok szüleinek kérésére nem közöljük, melyik fiú leveléből idéztünk. Hiszen az el­múlt 11 hónap (a vizsgálati fogság ideje) alatt tapasztalhatták, hogy óvatosan kell eljárniuk, hogy ne ártsanak még jobban gyerekeiknek, akiket nem egyszer bántalmaztak is az újvidéki börtönben. Mint ismeretes, az öt fiatalembert „gyilkossági kísérlettel vádolják amiatt, mert Zoran Petrovićot (38) tavaly június 26­ra virradó éjjel több órán át bántalmazták.” A fiatalokat röviddel az eset után letartóztatták, és a továbbiakban sem védekezhettek szabadlábról, szü­leikkel csak korlátozott ideig, jobbára közhelyekről, felügyelet alatt beszélgethettek, többnyire csak szerbül. Az első fokon, a Zdenka Stakić bíró elnökletével meghozott ítélet után sem vál­tozott a helyzet. A fiatalokat összesen 61 évre ítélte – mint írtunk róla – az újvidéki Kerületi Bíróság: Máriás István (22) 15, Illés Zsolt (26) 13, Szakál Zoltán (25) 11,5, Uracs József (29) 11,5 és Horváth Árpád (19) 10 évet kapott. Az ítélet még nem jogerős. A szülők még mindig a bírósági végzésre várnak, csak ezt követően lebbezhetnek fel. Pontosabban, hogy az ügy új­ratárgyalását követeljék, lehetőleg külföldi megfigyelők mellett. Az ítélet kihirdetéséig sem bíztak a szerbiai igazságszolgáltatásban, azóta pedig még kevésbé. Úgy vélik, a törvény előtt nem minden polgár egyenrangú és egyenjogú. Felróják azt is, hogy csak a fiaikat nevezi a törvény bűnösnek, holott a nyilvánosság jól tudja, a fiúk mellett az „ügy áldozata” sem isme­retlen a rendőrség előtt. A szerb médiumok egy része is szólt egyik legutóbbi, ítélethirdetés utáni (2005. április 15.) tettéről, amikor „késsel zavarta a járókelőket Újvidéken, és ugrált az autók motorháza tetején, miután bort lopott az MB Rodić üzletből”.

 

A drákói büntetés kirovása mélyen megrendítette a magyar közvéleményt Vajdaság­ban, és óriási felháborodást váltott ki. A szülők ezt követően levelet intéztek a nyilvánosság­hoz itthon és külföldön, és az emberi jogi szervezetek segítségét is kérték. Részletező leve­lükben olvashatjuk: „Azért írunk önöknek, mert nem bízunk az itteni igazságszolgáltatásban. Mert, ha indulástól idáig az eljárás menete igazságos és törvényszerű lenne, az ügy nem ilyen eredményhez vezetne. Mi, szülők, is mélyen elítéljük a tettet, a gyerekek is már nagyon meg­bánták.” A szülők minden szerdán összesen tíz percre látogathatják gyerekeiket. Jóllehet azt ígérték, az ítélet kihirdetése után már megváltozik ez a rend, mondták beszélgetésünk elején, Horváthék otthonában, csütörtökön délután.

– Büntetendő, amit a gyerekeink csináltak, és vállalniuk is kell a felelősséget a törvény előtt. Minthogy mindenkinek ezt kell tennie, de a törvénynek egyaránt kell vonatkoznia min­denkire, legyen az magyar vagy szerb, vagy más nezmetiségű – mondta Horváth János nagy­apa. – Nagyon fáj, amit unokám tett, de az még jobban, hogy az ügyet elpolitizálják, a ma­gyarellenes hangulatot szítják vele. Csak meg kell nézni, mi jelent meg eddig a szerb újsá­gokban. Már egész csomó, egymásnak ellentmondó hazugságot láthattunk. De mit is várha­tunk, amikor már az elején sejteni lehetett az ügy elferdítését. Đuro Žiga, Temerin akkori pol­gármestere és Zoran Pekez, a végrehajtó bizottság elnöke az elsők között ítélte el tendenciózusan, majd utána minden párt: radikális és demokrata. Azóta pedig állandóan folyik az ügy elpolitizálása, még a börtönben is. A jóindulatú emberek is azt mondják: „Még a vak is látja, hogy itt valami nagyon nincs rendben.” A másik, amit még el akarok mondani: látjuk, hogy bántalmazzák a börtönben a gyerekeket. Igaz, erről alig beszélhetnek a börtönőr jelen­léte mellett. Árpád tavaly óta fájlalja a veséjét, a jobb szemét (bal szemére egyébként is gyen­gén lát), a gerincét. A tettükért tudjuk, felelniük kell, de amellett, hogy igazságtalanul, ke­gyetlenül ítélkeztek felettük, még bántalmazzák is őket. Mint nagyszülő, ezúton is kérem az emberi jogok védelmét szolgáló intézmények segítségét. A megfélemlített szemtanúkat pedig arra kérem, hogy az ügy újratárgyalásakor mondják el, amit tudnak. Mert hova jutunk, ha fé­lünk? Nem vesszük észre, hogy ezzel éppen a megfélemlítésünket akarták elérni. A fiúkat június 26­án, szombaton reggel már letartóztatták, a választások pedig vasárnap voltak. A radikálisok hamis bejelentésére, hogy Z. P. már belehalt sérülésébe, majdnem megtorlásra került sor. Ezt Miskolczi Lajos rendőrfőnök akadályozta meg.

 

A szülők közül végül is Horváth Gizella és Tibor, Uracs Jozefina, valamint Máriás Ilona és István vállalták a beszélgetést. A Szakál szülőknek más elfoglaltságuk volt, Illés Jó­zsef pedig Magyarországon dolgozik (Zsolt édesanyja néhány évvel ezelőtt halt meg), de a nyilvánossághoz intézett levelet ő is aláírta. A szülők elmondása szerint az ő fia is kapott fe­nyegető levelet Srpska oslobodilačka armija (Szerb felszabadító katonaság) aláírással.

– Sérelmezzük, hogy fiainkkal külön nem beszélgethetünk. – Kezdte panaszát Ilona asszony. – Az őr előtt, golyóálló üvegen át beszélgetünk, anyanyelvünkön nem is szólhatunk. Ha megkísérelünk magyarul beszélgetni, megfenyegetnek bennünket, hogy megszakítják a látogatást, ami egyébként is nagyon rövid, alig 7–8 percig tart. Nagyon kevés ez az idő. Az esetről még mindig nem igazán szólhattunk. Még tőlük nem hallottuk: hogyan és mi történt azon az éjszakán? Egy alkalommal csak azt szerettem volna megkérdezni; hányan vannak a szobában, hogy úgy csomagoljunk, mindenkinek jusson mindenből kevés, mert mindent szét­osztanak. Egy­egy csomag súlya 10 kiló lehet, ebben van a tiszta ruhanemű meg az ágynemű is. Kérdésemre az őr azt felelte: Mit érdekli ez önt, mindjárt elvezetem a fiát. Úgy vettem észre, hogy a fiúk tartanak az őröktől, tisztelet a kivételnek, mert vannak megértő emberek is. Még el szeretném mondani, hogy mi nem nyilatkoztunk a sajtónak Zoranról, nem mondtuk el még azt sem, amit tudunk róla, hogy mit tett a környező településeken. Ő annál inkább meg­bélyegezte, megrágalmazta fiainkat.

– Bementünk hozzá a kórházba is, hogy bocsánatot kérjünk tőle gyerekeink nevében – mondták a szülők. – Mi is szülők vagyunk, átérezzük az eset súlyát. A szülők megkísérelték megtudni, mi történt azon a végzetes éjszakán. Ezt le is írták levelükben.

– Fontos az is, amit a rendőr mondott, amikor hazakísérte a fiamat átöltözni – tette hozzá Máriás István –, szerinte a fiúk olyan részegek voltak, hogy nem bírták őket kihallgatni. A mellékelt leletekből ez mégsem látszik. Miért másítottak meg mindent a kezdettől végig? Miért nem vették jegyzőkönybe legalább azoknak a fontos tanúknak a vallomását, akik igazat mondtak a tárgyaláson?

– Mindenből az látszik, hogy az okot szeretnék elhallgatni, ami kiváltotta az egész esetet – ismételte többször is Horváth Tibor. – Egyszerűen csak azt hallhattuk a tárgyalás vé­gén, hogy önteltségből, gonoszságból követték el ezt a bűnt gyerekeink. Én mint szülő, csak egyenjogú ítélkezést szeretnék.

 

A börtönbeni tortúrákról az egyik fiúnak sikerült kijuttatni egy levelet. A leveleket egyébként cenzúrázzák, és csak miután lefordítják szerb nyelvre, kaphatják meg a fiúk a le­velet. Emiatt megtörténik, hogy hónapok múlnak el, mire kézhez kapják a leveleket. Volt eset, amikor a „címzett ismeretlen” megindoklással visszajött a szülőkhöz.

– A titokban kijuttatott levelet elvittük Bozóki Antal ügyvédhez, aki lefordította és el­küldte Rasim Ljajić kisebbségvédelmi miniszternek, a Helsinki Emberi Jogi Bizottságnak és az Európa Tanácsnak. Képviselőik meg is látogatták a fiúkat, csak kérdés, hogy mit mond­hattak, ha az őrök jelenlétében kellett beszélniük. Tény, hogy Slavko Berćan börtönbiztos közbenjárásának sokat köszönhetünk, mert legalább valami kiderült a gyerekek bántalmazásá­ról. Igaz, erről még nem kaptunk igazolást. A fiúk egészségesen mentek be, nem akarjuk, hogy megbetegedjenek. Ha nehezen is, de bele kell nyugodni a börtönbüntetés tényébe, de abba nem, hogy másodrangúként kezeljék és bántalmazzák őket.

– Sorozatgyilkosokra nem rónak ki ennyi évet – jegyezte meg Gizella asszony. – Em­lékezzünk arra, aki három embert megölt és 15 évet kapott. Ez az ítélet igazságtalan. A Kaja kocsmáról tudta, hogy ott terjesztik a drogot. Az eset után gyorsan be is csukták, sőt a házat is eladták. Nem értek sokat a joghoz, de ez verekedés volt, nem gyilkossági kísérlet.

– A tulajdonosok elköltöztek, hogy ne jussanak a nyomukra – mondta Uracs Jozefina. – Ki kellene újból hallgatni mindenkit, aki ott volt. Gyermekeink nem érdemlik meg ezt a súlyos büntetést. Azért kell így bűnhődniük a tettükért, mert magyarok? Én azt sejtem, hogy valamibe belehúzták őket.

– Az újságokban, sajnos, még a főtárgyalásról sem jelentek meg pontos információk, és hogy miért is tiltottak ki bennünket valójában – tette hozzá Ilona asszony. – Zoran édes­anyja csinálta meg a botrányt azzal, hogy kijelentette: „Za mene su svi Mađari zlikovci”. (Számomra minden magyar bűnöző.) Miután a teremőr kivezette, a bírónő meg félbeszakította a tárgyalást, és kijelentette, hogy zártkörű lesz. Minket büntettek ezzel is, minket, akik tiszte­letben tartottuk a bíróság ügyrendjét.

– Se többet, se kevesebb nem kérünk mint egyenjogú és egyenrangú újratárgyalást. Nem szeretnénk, ha más terhét a fiaink viselnék. Ha kell, elmegyünk Strasbourgig, az Emberi Jogi Nemzetközi Bíróságig. Fiaink esete mintegy 50 személyt érint, ha csak a legszűkebb családunkat számítjuk, de úgy véljük, kihat az egész közösségünkre, hiszen itt élünk Vajda­ságban, Temerinben. Azt gondoltuk, hogy az Európa Parlament Doris Pack vezette tényfeltáró bizottsága tesz valamit a fiaink ellen folytatott igazságos eljárás szavatolásáért. Amikor itt voltak, találkoztunk velük, és átadtuk nekik az ügy vázlatos leírását.

A szülők az interneten szétküldték levelüket a világba. Már kaptak visszajelzéseket Amerikából, Kanadából, Brazíliából, Ausztriából, Magyarországról, Ausztráliából és más­honnan. Sokan támogatják őket, megjegyezve, hogy ilyen szigorú büntetést még egyes hábo­rús bűnösök sem kaptak.

Magyar Szó 2005. május 21.

 

Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.