Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

http://de.geocities.com/vmdp2002/

HÍRLEVÉL III. évf. 87. szám

2005. augusztus 19.

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályal­kotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a szám­aránynak megfelelő par­lamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állam­polgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrá­ciójáért.

A Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új nemzeti kon­szenzus jegyében foglalkozik a Kárpát-me­dencei magyar politikai történésekkel.

A Hírlevél legutóbbi számai olvashatók a www.hufo.info honlapon is.

Ágoston András

 

Nagy Feró az idei Magyar Szigetről: A magyarság ügyét képviseljük, ami akkor sem poli­ti­kai kérdés, ha a pártok nap, mint nap felhasználják saját céljaikra. Ne provokáljunk senkit. Ha­lad­junk lassan, lépésről lépésre".

 

Ágoston András:

Látlelet

Egy bizonyos szemszögből, s időnként botladozó tollal, a kicsinél is kisebb minta, 161 sza­vazat alapján ad megrázó látleletet a vajdasági magyarság tudati-érzelmi állapotáról Laták István a Magyar Szóban.

Ki kinek „drukkolt” a magyar-szerb (montenegrói) vízilabda döntőben? A Magyar Szó inter­netes körkérdésének eredménye a következő:

Szerbia és Montenegrónak: 27 %

Magyarországnak: 45 %

Mindkét csapatnak: 11 %

Egyiknek sem: 6 %

A „mieinknek”: 11 %

Szurkolni jó. Nemzetközi találkozók esetén a szurkolás a nemzeti önazonosság erősíté­sét se­gíti. Akkor is, ha a mieink (a magyarok) vesztenek. Sőt, még csak akkor igazán! Mert nem igaz, hogy „nem illik a gyengébbnek szurkolni”. S mi az, hogy „már egy kicsit unalmas volt, hogy a prepotens ma­gyar kollégák évek óta készpénznek veszik (vették…) Kásásék végső diadalát”?

Az embernek  végig fut a hátán a hideg látván, hogy az évtizedek alatt megcsontosodott, a testvériség-egység hazug titoi eszméjére épülő lojalitás-felfogás a „liberális irányultságú, független” Magyar Szó fiatal újságírói között is talál áldozatokat.

Hogyan tarthatja egyáltalán összemérhetőnek a tehetséges újságíró a magyar csapat győ­zelme, vagy veresége nyomán feltörő érzelmeket és a netán prepotens újságíró kollégák hetvenkedé­sét?

Nem a szerb kollégák iránti megfelelési kényszer diktálja ezt a nyakatekert érvelést? Sajnos, Laták kolléga cikkében többször is az almát hasonlítja össze a körtével.

De nézzük a lényeget.

Ki hagyta jóvá a Magyar Szóban, hogy az internetes közvélemény-kutatás öt kérdése közül három a múlt hideg leheletét árasztó alibi-kérdés legyen? Lehet mindkét nemzeti válogatottnak szurkolni? S mi az, hogy „a mieinknek”? Lehet egyiknek sem szurkolni, ha a magyarok játszanak a jugókkal, pontosabban a szerbekkel?

Ezek a kérdések gyötörhették Laták kollégát is amikor a nemzeti válogatott sikerét vágyó szurkolást az „átkosban” kialakult politikával magyarázza. Ha megmaradunk ennél a terminológiá­nál, azt kell mondanunk, hogy ő is, meg a Magyar Szó is le vannak maradva néhány brosúrával.

Talán mégis abból kellene kiindulni, hogy az EU-ban újra súlyuknak megfelelően kezdik számon tartani a nemzeti értékeket. Aminek eredményeként ma már nem szégyen, hanem egyénisé­günk kiteljesedését jelenti, ha érzelemmel énekeljük az Isten áldd meg a magyar-t. Akkor is, ha tájainkon megtörténik, hogy épp emiatt, a (szerb) fiatalokkal teli gépkocsiból a Magyar Szó-felirat láttán „szidni kezdik a magyar anyánkat”.

Egészében véve, a körkérdés eredménye bizonyság arra, hogy továbbra is baj van a nemzet­tudattal a Vajdaságban. A 45 százalék majdhogy nem igazolja a december 5-ét.

És mégsem! Nem december ötödikéhez van annyira köze az eredménynek, inkább látleletről lehet szó.  Melyből az tűnik ki, hogy a határozott budapesti nemzetstratégia hiányában a vajdasági magyarság általános leépülésének vagyunk szemtanúi. A csattanós, konkrét célkitűzésekre lebontott nemzetstratégiával nem kellene várni. Sajnos, egyelőre hiányoznak a célratörő kemény társadalom­tudományos kutatások is. A Vajdaságban, de Budapesten is.

Ne várjunk Pekingre, hogy akkor döntsük el kinek szurkolunk.

 

Sólyom László megoldást akar

Sólyom László köztársasági elnök hivatalba lépésekor az MTI-nek adott interjújában elébe ment a magyarság egyik nagy gondjának. Kimondta, hogy a kettős állampolgárság ügyét meg kell oldani.

- Minden  ellenkező híreszteléssel szemben nem áll, hogy az EU bármilyen jogi kifogást tá­maszthatna. Ilyen akadály nem létezik, az unió több tagállamában ismert és alkalmazott a kettős állam­polgárság intézménye – mondta.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel való találkozása után az egész határon túli magyarság iz­galommal várhatja, mit fog mondani Sólyom László, az előre bejelentett Szent István-napi beszédjében. Meg­erősíti hivatalbalépésekor tett ígéretét, vagy sem?

Reméljük, hogy augusztus huszadikán újra hallhatjuk a mértéktartó, de határozott kijelentést, hogy a határon túli magyarok jogos igényéről van szó, amellyel szemben az EU nem támaszthat jogi kifogásokat. Meg azt, hogy "nem lehet sem visszatáncolni, sem félbehagyni. Ezt a kérdést rendezni kell, hiszen jogos igények vannak. A megoldáshoz azonban az alapoktól újrakezdett szakmai alapozás szük­séges, továbbá tárgyalások az összes érdekelttel. Ebben a kérdésben nem kötelességünk az Európai Unióval egyeztetni, viszont látni kell, hogy pusztán jogi kérdésről van szó, s ezért a szomszédos álla­mokkal politikai párbeszédet kell folytatnunk. Meg kell értetni, hogy miről van szó" .

Igen, a megértetés terelhetné helyes mederbe a december 5-ét követő félrecsú­szott nemzeti dis­kurzust. Ez lehetne a Magyar Köztársaság elnökének nagy politikai belépője.

 

Temerin és a menekültek

Döngeti a mellét a Menekültügyi Főbiztosság temerini szerb megbízottja. Megteheti, van rá oka.

A temerini község a legelsők között van a szerb menekülteknek nyújtott segítség tekintetében. A megbízott gyorsmérlege szerint a több településből álló község 24 lakást, két ikerházat adott át a mene­külteknek, s mintegy 200 olcsó, infrastruktúrával ellátott házhelyet biztosított a számukra.

Kétszázharminckilenc család kapott ingyenes építőanyagbeli támogatást saját háza felépítéséhez – lelkendezik a helyi magyar újság tudósítója.

De, a hab a tortán mégiscsak a főbiztos helyi megbízottjának diadalittas kijelentése, miszerint ezeket az „eredményeket” annak ellenére érték el, hogy a községben voltak politikai erők, amelyek ellenezték ezeket az erőfeszítéseket, s az etnikai összetétel megbontása ellen hadakoztak.

A menekültek nemzetközi segítséget is kaptak, például a Stabilitási Paktumtól. Ennek köszön­hetően most egyenrangúnak tekinthetik magukat Temerinben és másutt is.

Hát igen. A Vajdaságban csak a történelmi VMDK, majd a VMDP ellenezte körömszakadtáig az etnikai összetétel megbontását. Az mégis megbomlott, s a Vajdaságban most élnek egyenlők és egyen­lőbbek.

 

Dokumentumok:

Laták István:

Ismét a „mieinkről”

Magyar Szó, 2005. augusztus 16.

Nem tudom, Önök hogyan voltak vele, de nekem igen kínos választ adnom a vasárnap éjjel lezárult körkérdésünk kapcsán. Nem azért, mert mások előtt szégyelltem volna a válaszomat (nincs abban semmi restellnivaló, ha az ember bárkinek is drukkol), hanem azért, mert már évek óta di­lemmában vagyok, hogy a vízilabdadöntőket leggyakrabban játszó két csapat, Szerbia és Monte­negró és Magyarország közül egy adott pillanatban melyik a kedvesebb.

A dilemma többrétű: egyrészt minden embernek nyilván a saját himnusza melengeti meg a szívét, másrészt a SCG-fiúk közül többet is ismerek, péterrévei haverom pedig szinte mindegyiket, így saját tapasztalatból, illetve az ő elmondásából tudom, hogy kiváló sportolókról van szó, akik emberi tulajdonságaik révén is megérdemlik, hogy fogjuk nekik a csipiszt. S ehhez aztán még az is párosul, hogy - főleg hivatalból - értenem kell valamicskét a sportághoz, így nyugodt lélekkel kije­lenthetem, e két gárda az, amely az elmúlt évtizedekben meghatározta és a következő időben is uralni fogja a nemzetközi mezőnyt. Ha tehát csupán a sport szempontjából figyeljük az eseményeket - mint ahogy azt zseniálisan tette tegnapi karikatúrájában Szalai Attila -, úgy nyilván oda jutunk, azért kell szurkolni, hogy az előttünk álló nagyversenyeken is a szívünkhöz legközelebb álló két csapat viaskodjon majd a döntőben, hiszen az garantálja a legmagasabb minőséget, s nem utolsósor­ban baráti társaságban, néhány hideg sör és némi roston sült eledel mellett izgulhatjuk végig ked­venceink összecsapását.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Sajnos a sportban is felütötte a fejét a politika, pedig annak ott - semmi helye (tudja például azt a nagyérdemű, hogy az ugyanabban a csapatban, ligában légióskodó legjobb szerb és magyar pólósok együtt buliznak Olaszország-szerte, Belgrádban, vagy épp Budapesten?!). Az átkosban azért áldoztak a sportra, hogy az önigazgatást, illetve a gulyás­kommunizmust képviselje méltó módon a világban, közelebbi történelmünkben pedig olyan időszak is volt, amikor például az itthoni vezérek beteges eszméik megtestesülését látták egy-egy sportsiker­ben, vagy épp a felsőbbrendűséget volt hivatott bizonyítani. Ezért is volt az, hogy az újra nemzeti öntudatra ébredt vajdasági magyarság elfordult a jugoszlávság eszméjétől, a Hej, Sloveni dallama­ira csak legyintett, s újra megkönnyezte az Isten, áldd meg a magyart.

Az idők azonban változnak. Állítom, hogy körkérdésünk eredménye még dicsőbb lett volna a magyarok javára, ha nem lett volna közben egy december 5-e. Mert bizony mindannyian zavaro­dottan álltunk magyarországi nemzettársaink döntése előtt, hogy bizony nem kellünk nekik. Zavaro­dottan, majd mérgesen, s sokak úgy dacoltak a népszavazás végeredményével, hogy akkor ők sem kellenek nekünk. Igen ám, csakhogy mostanra már nosztalgikus emlékké ködösödött a jugoszlavizmus, s ugyan kinek van kedve immár a szőrös kucsma alá visszatérni?! S, zárójelben, elmondanék itt egy friss történetet: vasárnap éjjel indultunk vissza Zentára. Ha olvasták a tegnapi Sportvilágot, úgy tudják, hogy megvártuk a Világliga döntőjét, amelyben Szerbia és Montenegró rég nem látott arányban, 16:6-ra megalázta Magyarország legjobbjait. Amikor a székvárosi sugárút egyik villanyrendőrénél várakoztunk a zöldre, mellénk ért egy fiatalokkal teli gépkocsi, majd amikor meglátták a Magyar Szó-feliratot, szidni kezdték a magyar anyánkat, s emlékeztettek bennünket arra, hogy egy órával azelőtt mennyi lett a végeredmény…

Furcsa választás előtt állunk tehát, ahol a gyengébbek hezitálnak, az erősebbek meg véle­ményt nyilvánítanak. Ha máshol nem, hát a sport, a szurkolás terén. Így történt meg, hogy immár 24 százalék ismét Szerbia és Montenegrónak drukkolt, s így jött ki az a 11-11 százalék, amely mindkét csapat, a „mieink” mellett tette le a voksát, illetve az a 6 százalék, amely egyik csapatot sem tartotta erkölcsi támogatásra érdemesnek. Persze, az egy kisebb tanulmány témája lehet, hogy a szavazók életkora miként oszlott meg…

Töredelmesen bevallom (s ezért most kapok!), hogy én Szerbia és Montenegrónak szorítot­tam. Egyrészt azért, mert nem illik a gyengébbnek szurkolni, másrészt pedig azért, mert már egy kicsit unalmas volt, hogy a prepotens magyar kollégák évek óta készpénznek veszik (vették…) Ká­sásék végső diadalát. A vasárnapi Világliga-döntő után azonban végképp letörhetett a szarvuk, s igazuk lett azoknak, akik látták, a kranji Eb óta szisztematikusan fiatalító szerb csapattal hosszú távon nem vehetik fel a versenyt a 30 éves Kemény-legények. Ez igazolódott be Montrealban, s ez tette nevetségessé a görcsösen fiatalító magyarokat Belgrádban. Most többen felteszik a kérdést: vajon Kemény Dénes szövetségi kapitány miért nem mondott búcsút Athén után, akkor, amikor egy fantasztikus döntő végén a 3 góllal vezető szerbeket győzték le, s megvédték olimpiai elsőségüket?! Ez valóban fogas kérdés, s a választ nyilván csak ő maga tudja. Egy viszont biztos: a kiváló magyar szakembernek a vb-döntő, de főként a vasárnapi teljesítmény az állásába kerülhet…

Mint az a fentiekből kiderült, csak sejtem, hogy az Olvasó milyen indíttatásból szavazott az egyikre, vagy a másikra. Az biztos, hogy a végeredményt nem szabad reprezentatív mutatónak venni, hiszen a szociológiai tények megállapításához számos adat hiányzik. Azt sem lehet tudni, vajon ez az arány a közeljövőben mikén alakul. Sajnos az a gyanúm, hogy továbbra is az aktuálpolitikai helyzet határozza majd azt meg, hiszen nem várható el, hogy mindenki egyforma hozzáértéssel kövessen egy bizonyos sportágat, s ne csak a játék szépségét tartsa szem előtt.

Egyvalamire viszont mérget veszek: a magyarok ily hirtelen történt visszaesése csak ideigle­nes, hiszen nem felejtett el a nemzet egyik percről a másikra vízilabdázni, s garmadával vannak igen tehetséges fiatalok, akik alig várják az alkalmat, hogy a nagycsapatban bizonyíthassanak. Ha a nem­zedékcsere sokszor kínos időszakát átvészelik, ismét kőkemény ellenfelek lesznek, s abban is biztos vagyok, hogy akár már a jövő évi Eb-n, vagy legkésőbb Pekingben ismét a döntőben néz farkassze­met a két iskola.

Hogy akkor kinek szurkolunk, azt majd az idő mutatja meg.

 

Schröder szerint is 2008-ban csatlakozik Románia

Egy évvel elhalaszthatják Románia és Bulgária csatlakozását - nyilatkozta Gerhard Schröder német kancellár, akit a Deutsche Welle idéz. A két ország csatlakozásának késleltetéséről ír a Finan­cial Times napilap is, amely szerint Schröder véleményét Olli Rehn bővítési biztos is osztja.

A német politikusnak azonban meggyőződése, hogy Románia és Bulgária még a közeljövő­ben tagja lesz a európai közösségnek. Olli Rehn kedden Hamburgban tartott beszédében azt mondta, hogy a két ország néhány év múlva csatlakozik majd az EU-hoz - a Financial Times értelmezésében ez legkevesebb két évet jelent. A lap szerint a két ország nem áll még készen, Bulgária több mint egy hónap alatt nem volt képes új kormányt alakítani, és az emberi jogok és a kormányzás átlátható­sága terén is visszalépés tapasztalható, míg Romániát a szegénység és a korrupció sújtja.

(Transindex)

Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.