Vajdasági Magyar Demokrata Párt

HÍRLEVÉL III. évf. 91. szám

2005. augusztus 26.

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályal­kotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a szám­aránynak megfelelő par­lamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állam­polgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrá­ciójáért.

A Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új nemzeti kon­szenzus jegyében foglalkozik a Kárpát-me­dencei magyar politikai történésekkel.

A Hírlevél legutóbbi számai olvashatók a www.hufo.info honlapon is.

Ágoston András

 

Ágoston András:

Recidíva

Szomorú történelmi tény, hogy a vajdasági magyar értelmiségi és politikai elit nemigen bírta a Trianon utáni gyűrődéseket. Hagyjuk most az értelmiségi téblábolásokat a művészetekben, később a szocializmus alatt a kultúrpolitikában, vessünk egy pillantást a politikusokra.

A kétségtelenül nehéz körülmények között, a két világháború között szinte nem volt nem­zeti alapú politikai jövőépítés. Ebben az időszakban jelentkeznek az első hídszerepet vállaló, első sor­ban Belgrádnak bókoló magyar politikusok.

A második világháború után két istencsapása alakította a vajdasági magyarok politikai tu­datát. Tito partizánjai és a helyi szerbek által elkövetett 44/45-ös vendetta, s az azt követő kény­szerű szilencium, majd néhány év múlva az elvhű, a már a háború előtti szervezett magyar kom­munisták 1948-ban, a Tájékoztató Iroda idején bekövetkezett „lebukása”. A legkeményebb Sztálin-párti magyar kommunisták „távozása” a Goli Otok-ra (Kopár Sziget – a jugoszláv sztálinisták számára az egyik adriai szigeten Tito által létesített internáló tábor), vagy – ez az „elhajlókat” sújtotta – a házi őrizet-szerű hallgatás.  

Ilyen körülmények között, kettős megalázottságban a szerb- és hazaáruló státusában kínált Tito kiutat a magyaroknak is. A testvériség-egység eszméje – a szocialista építésben összeková­csolódó egyenjogú népek és nemzetiségek egysége – az egész titoi időszakban alibiként szolgált az egypártrendszerben politikai tevékenységet vállaló „haladó” magyar értelmiségieknek és a politikusoknak. (A szerbeknek erre az alibire nem volt szükségük.)

 

A főmagyar intézménye

A második világháború utáni időszakban – még Tito halála utáni évtizedben is – egészen 1988-90-ig létezett a főmagyar intézménye. Benne a párt és a vezető szerb garnitúra feltétlenül megbí­zott, nem alaptalanul. Ezt a státust – mert nyilvános beiktatás, persze nem volt – olyan valaki nyer­hette el, akit addigi tevékenysége erre alkalmassá tett. Tényleges tekintélye a szerbek előtt főmagyarok közül csak a háború előtti kommunistának Sóti Pál, néphősnek volt. A többiek állandó versenyben voltak s loja­litásukat naponta kellett bizonyítani.

Milyen volt a jó magyar káder Tito idejében? Elsősorban lojális, szófogadó. Olyan, aki a múltat nem bolygatja: magyarul beszélő jugoszláv.

A történelmi szempontból is nevetséges azonban az, hogy vannak akik 1990 után is vágy­nak a főmagyar szerepére, s mint Bálám szamara kapkodnak ide oda attól függően hol látnak jobb esélyeket személyes ambícióik megvalósítására. A ravaszabbak megelégednek az örökös titkos tanácsos szerepével, de van aki a viszonylag demokratikus viszonyok között is tovább bódítva a vajdasági magyarokat, pajzsként tartva őket maga előtt, szeretné legalább azt megtartani, amit már begyűjtött.

 

Kasza palicsi szózata

Miután úgy-ahogy felsorakoztatta maga mögött a magyarországi támogatókat és nemzetkö-zieket is, Kasza Palicson a Szent István-napi megemlékezés kapcsán, újabb próbálkozást tett arra, hogy jóban-rosszban megkapja a vajdasági magyarság legalább egy részének támogatását.

A szegénylegény hetyke stílusában, népvezéri pózban, tetterőt sugallva dörögte az ingyenes autóbuszokkal odaszállított magyarok felé, hogy „csak magunkra számíthatunk”.

Kasza Palicson igen csak a sarkára állt:

„E helyről üzenjük széles a nagyvilágnak, hogy a vajdasági magyarság többet soha sem tűri el, hogy mások mondják meg, hogy neki mi a jó. Elmúltak azok az idők, amikor a pálya széléről bekiabálva üzenték meg nekünk, hogy mit kell tennünk, hogyan csináljuk. Ez a közösség nagykorú, s méltóságteljesen üzeni a bekiabálóknak, hogy hátrébb az agyarakkal, lejjebb a hanggal!”

Nocsak. Ezt úgy kell érteni, hogy ha netán újra hívják Amerikába tanúskodni (ami nem valószínű), akkor majd elmegy? Attól függetlenül, hogy egy ilyen útra netán akkor is rossz szemmel néz majd a „stratégiai partner” a Djindjic-féle Demokrata Párt, vagy éppen egy másik aktuális „stratégiai partner?” Aligha.

Akkor meg miről van szó? Hacsak nem arról, hogy a támadás a legjobb védekezés elve alapján saját politikai lépéseihez igyekszik megszerezni az istenadta nép támogatását. Amúgy demokratikusan. Mert az jól hat. Elsősorban a televízión.

 

S a nép tapsolt

Persze, hogy tapsolt. Hiszen hangulatát a Kasza-beszéd nyomán az idén Szent István napján nem a nemzet egészének küzdelmei, a felemelkedés lehetősége határozta meg, hanem egy a régi időkben is rózsaszín álom. Az időszak, amikor Tito idején a relatív jólét és az utazás szabadsága alkalmasnak bizonyult arra, hogy az akkori első második és harmadik magyarok – szintén hatalmuk megtartása céljából – valamiféle felsőbbrendűségi érzést igyekeztek bennünk kelteni. Elsősorban a magyarországi magyarok iránt.

De, hol van már a tavalyi hó?

Az, hogy az idén Kasza Palicsra senkit sem hívott vendégnek Magyarországról, nemcsak eltökéltségét hivatott demonstrálni. Jelzés ez Belgrádnak elsősorban, de Budapestnek is, hogy a játszmának nincs vége, s csakúgy, mint a Magyar Szó egyes olvasói, tud ő szurkolni Belgrádnak és Budapestnek is: a „mieinknek”. De azért jól tenné Belgrád és Budapest is, ha maga tenne valamit azért, hogy saját javára döntse el a „népszerűségi vitát”.

Annyiban Kaszának igaza van, hogy Budapestnek első sorban, de Belgrádnak is most kell eldönte­nie hajlandó-e tenni valamit a vajdasági magyarságért? Valamit ami tényleg előre mutat.

De miért gondolja, hogy ehhez a döntéshez ő is szükségeltetik?

 

Dokumentumok:

 

Szerbhorvát György:

Kasza és a mentális helyzet

Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke – a határon túli politikus többségéhez hasonlatosan – a magyar államtól szeret követelni, mintha alkupozícióban lenne, vagy adott már, vagy adhatna valamit cserébe. Amikor kormányalelnök volt, bezzeg semmit sem követelt a szerb államtól. A rossz helyzetért mindig más a felelős, és időnként, ha másra már nincs mód, a belső ellenséget, a közösség árulóit is fel kell mutatni.

Most újra Végel László újvidéki íróra került a sor, mivel „nagy felhajtás mellett úgy kapta meg a magyar állampolgárságot, hogy folyamatosan országok között ingázik” – mondta Kasza heti sajtótájékoztatóján. Az egyszerű polgárt viszont elutasítják, a vízumkiadás pedig korántsem zökkenőmentes. Nos, ebben már inkább van igazság. Miképpen kétségtelen az is, hogy egy külföldi sportoló előbb kap magyar állampolgárságot, mint az „egyszerű polgár”, vagy éppen Végel.

Csakhogy Kasza József, enyhén szólva, kapkod. Ha a kettős állampolgárság intézményét követeli, miért a törvényes módon azt megszerző Végelt tünteti fel bűnbakként, nemzetárulóként? Az „országok között ingázik” szószerkezet a szülőföldjéről elcsatangoló, bitang világpolgár, közösségével nem törődő értelmiségi képét festi fel, de Kasza mentálhigiénés szakértőként is fellép: „úgy látszik, a vajdasági magyaroknak olyan mentális beállítottságúaknak kell lenniük, mint Végel Lászlónak” – szól a szabadkai Hét Nap tudósítása. De még mielőtt a Végel eszét megkaparintó liberoluciferre, a lelkében otthonra találó baloldali mételyre gondolnánk, Kasza pontos helyzetképet ad: míg az emberek többsége „havi 2-10 német márkát keresett, addig ő (Végel) a Soros Alapítvány vezetőjeként jól élt”. A hordószónok több ponton csúsztat, így például, hogy Végel az Alapítvány újvidéki irodáját vezette, továbbá Kasza arról sem szól, hogy akkortájt ő Szabadka polgármestere volt – a város lakói pedig pályázatok útján a Sorostól is kaptak támogatást –, és éppen a szerb állam adófizetőitől tellett az ő szerény fizetésére, amelyből földre is jutott. Az Alapítványt ebben az időszakban egyszer betiltották, és eszement módon adóztatták meg más néven történő, újbóli bejegyeztetésekor. Akár azt is mondhatnánk, Kasza úgy kapott fizetést, hogy Végel (is) adózott. De még érdekesebb csavar, hogy amíg népe szenvedett, a szabadkai vezér a milosevići rendszer bankjától kapott cseppet sem piaci alapon kölcsönt. Akár a diktatúra kegyeltjei. Több esetből bírósági ügy lett, ám azok mára elévültek.

Kasza József szabadkai haciendájának medencéjében erre persze már nem gondol, minek is jutna eszébe, a mentális helyzet folyton változik, a nép sem emlékszik már mindenre. Ám ha eredmények nincsenek, legfeljebb a szimbolikus politizálás terén, avagy ott sem, hisz a kettős állampolgárság ügye is elbukott, úgy kiváló alkalomnak mutatkozik, hogy Végel gyorsított eljárás keretein belül kapta meg az állampolgárságot. Igaz, nem oly gyorsan, mint Natasa Janjics, akit még a szerbek sem vádoltak meg – inkább saját magukat, mert nem tették lehetővé neki itt a sportkarriert, és a magyarok leleményességét dicsérték. Kasza arról sem emlékezett meg, hogy számos vajdasági magyar főállású politikusnak – tartományi miniszternek is – van magyar állampolgársága (sőt, a vajdasági kormányfőnek, a zentai Bojan Pajtićnak is!), és ezt csak a Šešelj-féle radikálisok pedzegették, kérdezvén, ha a két ország háborúba kerül, ugyan melyik oldalon harcolnak majd. Ám ők is gyorsan levették a témát a napirendről, hisz ezzel a horvátországi szerb menekültek visszatérését, horvát állampolgárságuk ügyét ásnák alá.

Kasza sajtótájékoztatójáról egyébként tudósított a belgrádi Politika napilap is, és a szerbek jót röhöghetnek most Kaszán meg a magyarokon. Hisz míg ők bárkinek simán megadják a szerb állampolgárságot, és semmi kifogásolnivalót nem látnak abban, ha más államok is ilyen politikát folytatnak, addig a vajdasági magyarok egymást nyírják.

A magyar állampolgárok meg jogosan legyinthetnek, hogy ha a határon túliak így acsarkodnak, ugyan miért kéne lehetővé tenni számukra, hogy állampolgárokká válhassanak. Hogy behozzák ezt a „mentális helyzetet”? (Symposion)

 

A történelmi VMDK az időben…

Csorba Béla:

Menetrend dicsérete

avagy kinek szurkol(jon) a vajdasági magyar

„Amíg Újvidéken a vonatok érkezését szerbül és magyarul is bejelentették, a magyarok szinte mindig, ha a jugoszláv válogatott játszott, ’Jugoszláviának’ szurkoltak” -- állítja Várady Ti­bor, ha hinni lehet a Nasa Borba december 11-ei számának, amelyben a Belgrádi Kör nevű értelmi­ségi csoport kisebbségekkel foglalkozó nemrégi rendezvényéről tudósítanak. Várady ezzel a példá­val is szeretné alátámasztani tézisét, miszerint ha egy kisebbségnek nincs lehetősége kinyilvánítani kulturális másságát, akkor csökkenni fog az állam iránti lojalitása is.

Noha Várady tézisével alapjában egyetértek, nem tartom szerencsésnek molyette, nagyju­goszláv cilinderből előráncigált példáját. Elsősorban azért, mert nem kerek a történet. Nem szól ugyanis arról az esetről, amikor a kisebbségi szurkolónak az állami és anyaországi csapat között kell(ett) választani. Ilyen helyzetek adódtak bőven, de legföljebb csak a Kommunista Szövetség magyar nyelvű tagságának egy töredéke és néhány túlbuzgó újvidéki és szabadkai értelmiségi vá­lasztotta meg szurkolása tárgyát a fenti módon.

De Várady példája azért is téves, mert kimondatlanul a lojalitás megnyilvánulásának tekinti, hogy ki kinek szurkol. Ha az állami vagy birodalmi csapatnak, akkor lojális, jó polgára a hazának, de ha véletlenül Tunguziának, Burundinak vagy Lappföldnek, akkor már nem, vagy ki tudja? To­vább bonyolítja a helyzetet, hogy miként kellene értékelni azokat, akik egyáltalán senkinek sem szurkolnak, mert nem is érdekli őket a sport? (Ők lennének a kozmopolita bitangok?) Azután: mi történjék azokkal a szerencsétlenekkel, akik csak bizonyos sportok iránt érdeklődnek, vagy azok­kal, akik, teszem azt, a kosárlabdában az amerikaiaknak, vízilabdában az olaszoknak, atlétikában az etiópoknak rágják a körmüket a tévé előtt, egyszerűen, mert tetszik a stílusuk, vagy mert szép lányok (fiúk) vannak a csapatban?

A helyzetet csak bonyolítja, ha az állami és a nemzeti (Keletközép-Európában a kettő nem mindig ugyanaz) csapat csap össze. Vajon ilyen esetben mi lesz a lojalitás mértéke? Ha a kisebb­ségi áll, mint Bálám szamara, vagy ha elbődül, hogy „Jú-gosz-lá-via”?

Továbbmenve és némileg általánosítva: lehet-e lojális állampolgár az a kisebbségi, aki szo­rosan kötődik nemzeti hagyományaihoz, kultúrájához? (Ideértve természetesen a sportot is.)

Jut eszembe erről egy lógó bajuszú, többre érdemes szerb rendező esete a tévéantennákkal. (Őkelme jelenleg a Jugoszláv Egyesült Baloldal vezetőségi tagja -- istenem, milyen gyorsan meg­szagolta a mézet ő is, megannyi 68-as rebellissel egyetemben!) Nos, említett művész úr néhány évvel ezelőtt a magyarok illojalitását egyebek mellett abban vélte felfedezni, hogy Vajdaságban túlságosan sok a budapesti tévé adásaira beállított antenna. Eközben a szocialista autonóm tarto­mány hivatásos és amatőr fogdmegei és besúgói a magyarlakta falvakban és városokban az irre­denta antennák összeírásával foglalatoskodtak. Így kacsintott össze az „ellenzéki” rendező és a rezsim állami elhárításának főnöke.

Tudom én, hogy Várady a maga behízelgően nyájas modorával nem az említett következ­tetés levonására akarta serkenteni hallgatóit, hanem a „többségi” nemzetet akarta meggyőzni: nekik is kifizetődő, ha jók hozzánk, szegény kisebbségi páriákhoz, és közénk vágnak néhány velőscsontot meg egy magyar nyelvű jugoszláv vasúti menetrendet, hiszen olyan hűséges kutya­természetű ez a magyar! Elég, ha feledékenységből egy-két nap nem rúgnak belé, azt is rögtön kö­zeledésnek, a népek közötti testvériség szándéknyilatkozatának véli.

Csakhogy, mivel Várady példája nem kerek, homályban hagyja a lojalitás és az identitásza­var közötti különbséget is. Ez ugyanis akkor válik nyilvánvalóvá, amikor választásra kényszerül a kisebbségi halandó. Aligha nevezhető lojalitásnak, sokkal inkább az asszimilációs folyamatok által kiváltott identitászavarnak az a jelenség, amikor kisebbségiek az államilag preferált elvárásoknak vetik alá önmagukat, s lélekben is igyekeznek a többségi nemzettel azonosulni. Ami persze lehet egyéni választás eredménye is, hiszen asszimilálódni, nemzeti hovatartozásunkat feladni is emberi jog. Tényleges okai az ilyen választásnak azonban többnyire a legkevésbé sem egyéniek.

Ha mindenáron ironizálni akarnék Várady Tibor példáján, akkor fölemlíteném az újvidéki asztalitenisz-világbajnokság emlékezetes kínai-magyar meccsét is, amikor a túlnyomórészt szerb közönség hisztérikusan tombolva szurkolt -- a kínaiaknak, elnémítva a párszáz kisebbségi magyar drukkert, miközben a háttérben a rohamrendőrök álcázott géppuskáikon elmélázva könyököltek.

Vajon miből eredt ez a Kína iránti nagyfokú lojalitás? Talán csak nem abból, hogy a világ­verseny előestéjén, ne adj’ isten, ékes szerb nyelven is kinyomtatták a Peking--Sanhai--Csungking-i vasúti menetrendet?

(VMDK Hírmondó, 1995. 12. 23., 71. szám, 16.)

 

Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.