Vajdasági Magyar Demokrata Párt
HÍRLEVÉL III. évf. 91. szám
2005. augusztus 26.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései
között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási
jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak
megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt
igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő
magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új nemzeti konszenzus
jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.
A Hírlevél legutóbbi számai olvashatók a www.hufo.info honlapon is.
Ágoston András
Ágoston András:
Recidíva
Szomorú történelmi tény, hogy a vajdasági magyar értelmiségi
és politikai elit nemigen bírta a Trianon utáni gyűrődéseket. Hagyjuk most az
értelmiségi téblábolásokat a művészetekben, később a szocializmus alatt a
kultúrpolitikában, vessünk egy pillantást a politikusokra.
A kétségtelenül nehéz körülmények között, a két világháború
között szinte nem volt nemzeti alapú politikai jövőépítés. Ebben az időszakban
jelentkeznek az első hídszerepet vállaló, első sorban Belgrádnak bókoló magyar
politikusok.
A második világháború után két istencsapása alakította a
vajdasági magyarok politikai tudatát. Tito partizánjai és a
helyi szerbek által elkövetett 44/45-ös vendetta, s az azt követő kényszerű
szilencium, majd néhány év múlva az elvhű, a már a háború előtti szervezett
magyar kommunisták 1948-ban, a Tájékoztató Iroda idején bekövetkezett
„lebukása”. A legkeményebb Sztálin-párti magyar kommunisták „távozása” a Goli
Otok-ra (Kopár Sziget – a jugoszláv sztálinisták számára az egyik adriai
szigeten Tito által létesített internáló tábor), vagy – ez az „elhajlókat”
sújtotta – a házi őrizet-szerű hallgatás.
Ilyen körülmények között, kettős megalázottságban a szerb-
és hazaáruló státusában kínált Tito kiutat a magyaroknak is. A
testvériség-egység eszméje – a szocialista építésben összekovácsolódó
egyenjogú népek és nemzetiségek egysége – az egész titoi időszakban alibiként
szolgált az egypártrendszerben politikai tevékenységet vállaló „haladó” magyar
értelmiségieknek és a politikusoknak. (A szerbeknek erre az alibire nem volt
szükségük.)
A főmagyar intézménye
A második világháború utáni időszakban – még Tito halála
utáni évtizedben is – egészen 1988-90-ig létezett a főmagyar intézménye. Benne
a párt és a vezető szerb garnitúra feltétlenül megbízott, nem alaptalanul. Ezt
a státust – mert nyilvános beiktatás, persze nem volt – olyan valaki nyerhette
el, akit addigi tevékenysége erre alkalmassá tett. Tényleges tekintélye a szerbek
előtt főmagyarok közül csak a háború előtti kommunistának Sóti Pál, néphősnek
volt. A többiek állandó versenyben voltak s lojalitásukat naponta kellett
bizonyítani.
Milyen volt a jó magyar káder Tito idejében? Elsősorban
lojális, szófogadó. Olyan, aki a múltat nem bolygatja: magyarul beszélő
jugoszláv.
A történelmi szempontból is nevetséges azonban az, hogy vannak akik 1990 után is vágynak a főmagyar szerepére, s
mint Bálám szamara kapkodnak ide oda attól függően hol látnak jobb esélyeket
személyes ambícióik megvalósítására. A ravaszabbak megelégednek az örökös
titkos tanácsos szerepével, de van aki a viszonylag
demokratikus viszonyok között is tovább bódítva a vajdasági magyarokat,
pajzsként tartva őket maga előtt, szeretné legalább azt megtartani, amit már
begyűjtött.
Kasza palicsi szózata
Miután úgy-ahogy felsorakoztatta maga mögött a magyarországi
támogatókat és nemzetkö-zieket is, Kasza Palicson a Szent István-napi
megemlékezés kapcsán, újabb próbálkozást tett arra, hogy jóban-rosszban megkapja
a vajdasági magyarság legalább egy részének támogatását.
A szegénylegény hetyke stílusában, népvezéri pózban,
tetterőt sugallva dörögte az ingyenes autóbuszokkal odaszállított magyarok
felé, hogy „csak magunkra számíthatunk”.
Kasza Palicson igen csak a sarkára állt:
„E helyről üzenjük széles a nagyvilágnak, hogy a vajdasági
magyarság többet soha sem tűri el, hogy mások mondják meg, hogy neki mi a jó.
Elmúltak azok az idők, amikor a pálya széléről bekiabálva üzenték meg nekünk,
hogy mit kell tennünk, hogyan csináljuk. Ez a közösség
nagykorú, s méltóságteljesen üzeni a bekiabálóknak, hogy hátrébb az agyarakkal,
lejjebb a hanggal!”
Nocsak. Ezt úgy kell érteni, hogy ha netán újra hívják
Amerikába tanúskodni (ami nem valószínű), akkor majd elmegy? Attól függetlenül,
hogy egy ilyen útra netán akkor is rossz szemmel néz majd a „stratégiai
partner” a Djindjic-féle Demokrata Párt, vagy éppen egy másik aktuális
„stratégiai partner?” Aligha.
Akkor meg miről van szó? Hacsak nem arról, hogy a támadás a
legjobb védekezés elve alapján saját politikai lépéseihez igyekszik megszerezni
az istenadta nép támogatását. Amúgy demokratikusan. Mert az jól hat. Elsősorban
a televízión.
S a nép tapsolt
Persze, hogy tapsolt. Hiszen hangulatát a Kasza-beszéd
nyomán az idén Szent István napján nem a nemzet egészének küzdelmei, a
felemelkedés lehetősége határozta meg, hanem egy a régi időkben is rózsaszín
álom. Az időszak, amikor Tito idején a relatív jólét és az utazás szabadsága
alkalmasnak bizonyult arra, hogy az akkori első második és harmadik magyarok –
szintén hatalmuk megtartása céljából – valamiféle felsőbbrendűségi érzést
igyekeztek bennünk kelteni. Elsősorban a magyarországi magyarok iránt.
De, hol van már a tavalyi hó?
Az, hogy az idén Kasza Palicsra senkit sem hívott vendégnek
Magyarországról, nemcsak eltökéltségét hivatott demonstrálni. Jelzés ez
Belgrádnak elsősorban, de Budapestnek is, hogy a játszmának nincs vége, s
csakúgy, mint a Magyar Szó egyes olvasói, tud ő szurkolni Belgrádnak és
Budapestnek is: a „mieinknek”. De azért jól tenné Belgrád és Budapest is, ha
maga tenne valamit azért, hogy saját javára döntse el a „népszerűségi vitát”.
Annyiban Kaszának igaza van, hogy Budapestnek első sorban,
de Belgrádnak is most kell eldöntenie hajlandó-e tenni valamit a vajdasági
magyarságért? Valamit ami tényleg előre mutat.
De miért gondolja, hogy ehhez a döntéshez ő is szükségeltetik?
Dokumentumok:
Szerbhorvát György:
Kasza és a mentális helyzet
Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke – a
határon túli politikus többségéhez hasonlatosan – a magyar államtól szeret
követelni, mintha alkupozícióban lenne, vagy adott már, vagy adhatna valamit
cserébe. Amikor kormányalelnök volt, bezzeg semmit sem követelt a szerb
államtól. A rossz helyzetért mindig más a felelős, és időnként, ha másra már
nincs mód, a belső ellenséget, a közösség árulóit is fel kell mutatni.
Most újra Végel László újvidéki íróra került a sor, mivel
„nagy felhajtás mellett úgy kapta meg a magyar állampolgárságot, hogy
folyamatosan országok között ingázik” – mondta Kasza heti sajtótájékoztatóján.
Az egyszerű polgárt viszont elutasítják, a vízumkiadás
pedig korántsem zökkenőmentes. Nos, ebben már inkább van igazság. Miképpen
kétségtelen az is, hogy egy külföldi sportoló előbb kap magyar
állampolgárságot, mint az „egyszerű polgár”, vagy éppen Végel.
Csakhogy Kasza József, enyhén szólva, kapkod. Ha a kettős
állampolgárság intézményét követeli, miért a törvényes módon azt megszerző
Végelt tünteti fel bűnbakként, nemzetárulóként? Az „országok között ingázik”
szószerkezet a szülőföldjéről elcsatangoló, bitang világpolgár, közösségével
nem törődő értelmiségi képét festi fel, de Kasza mentálhigiénés szakértőként is
fellép: „úgy látszik, a vajdasági magyaroknak olyan mentális
beállítottságúaknak kell lenniük, mint Végel Lászlónak” – szól a szabadkai Hét
Nap tudósítása. De még mielőtt a Végel eszét megkaparintó liberoluciferre, a
lelkében otthonra találó baloldali mételyre gondolnánk, Kasza pontos
helyzetképet ad: míg az emberek többsége „havi 2-10 német márkát keresett,
addig ő (Végel) a Soros Alapítvány vezetőjeként jól élt”. A hordószónok több
ponton csúsztat, így például, hogy Végel az Alapítvány újvidéki irodáját
vezette, továbbá Kasza arról sem szól, hogy akkortájt ő Szabadka polgármestere
volt – a város lakói pedig pályázatok útján a Sorostól
is kaptak támogatást –, és éppen a szerb állam adófizetőitől tellett az ő
szerény fizetésére, amelyből földre is jutott. Az Alapítványt ebben az
időszakban egyszer betiltották, és eszement módon adóztatták meg más néven
történő, újbóli bejegyeztetésekor. Akár azt is mondhatnánk, Kasza úgy kapott fizetést,
hogy Végel (is) adózott. De még érdekesebb csavar, hogy amíg népe szenvedett, a
szabadkai vezér a milosevići rendszer bankjától kapott cseppet sem piaci alapon
kölcsönt. Akár a diktatúra kegyeltjei. Több esetből bírósági ügy lett, ám azok
mára elévültek.
Kasza József szabadkai haciendájának medencéjében erre
persze már nem gondol, minek is jutna eszébe, a mentális helyzet folyton
változik, a nép sem emlékszik már mindenre. Ám ha eredmények nincsenek,
legfeljebb a szimbolikus politizálás terén, avagy ott sem, hisz a kettős
állampolgárság ügye is elbukott, úgy kiváló alkalomnak mutatkozik, hogy Végel
gyorsított eljárás keretein belül kapta meg az állampolgárságot. Igaz, nem oly
gyorsan, mint Natasa Janjics, akit még a szerbek sem vádoltak meg – inkább saját
magukat, mert nem tették lehetővé neki itt a sportkarriert, és a magyarok
leleményességét dicsérték. Kasza arról sem emlékezett meg, hogy számos
vajdasági magyar főállású politikusnak – tartományi miniszternek is – van
magyar állampolgársága (sőt, a vajdasági kormányfőnek, a zentai Bojan Pajtićnak
is!), és ezt csak a Šešelj-féle radikálisok pedzegették, kérdezvén, ha a két
ország háborúba kerül, ugyan melyik oldalon harcolnak majd. Ám ők is gyorsan
levették a témát a napirendről, hisz ezzel a horvátországi szerb menekültek
visszatérését, horvát állampolgárságuk ügyét ásnák alá.
Kasza sajtótájékoztatójáról egyébként tudósított a belgrádi
Politika napilap is, és a szerbek jót röhöghetnek most Kaszán meg a magyarokon.
Hisz míg ők bárkinek simán megadják a szerb állampolgárságot, és semmi
kifogásolnivalót nem látnak abban, ha más államok is ilyen politikát
folytatnak, addig a vajdasági magyarok egymást nyírják.
A magyar állampolgárok meg jogosan legyinthetnek, hogy ha a
határon túliak így acsarkodnak, ugyan miért kéne lehetővé tenni számukra, hogy
állampolgárokká válhassanak. Hogy behozzák ezt a „mentális helyzetet”? (Symposion)
A történelmi VMDK az időben…
Csorba Béla:
Menetrend dicsérete
avagy kinek szurkol(jon) a
vajdasági magyar
„Amíg Újvidéken a vonatok érkezését szerbül és magyarul is
bejelentették, a magyarok szinte mindig, ha a jugoszláv válogatott játszott,
’Jugoszláviának’ szurkoltak” -- állítja Várady Tibor, ha hinni lehet a Nasa
Borba december 11-ei számának, amelyben a Belgrádi Kör nevű értelmiségi
csoport kisebbségekkel foglalkozó nemrégi rendezvényéről tudósítanak. Várady
ezzel a példával is szeretné alátámasztani tézisét, miszerint ha egy
kisebbségnek nincs lehetősége kinyilvánítani kulturális másságát, akkor
csökkenni fog az állam iránti lojalitása is.
Noha Várady tézisével alapjában egyetértek, nem tartom
szerencsésnek molyette, nagyjugoszláv cilinderből előráncigált példáját.
Elsősorban azért, mert nem kerek a történet. Nem szól ugyanis arról az esetről,
amikor a kisebbségi szurkolónak az állami és anyaországi csapat között kell(ett) választani. Ilyen helyzetek adódtak bőven, de
legföljebb csak a Kommunista Szövetség magyar nyelvű tagságának egy töredéke és
néhány túlbuzgó újvidéki és szabadkai értelmiségi választotta meg szurkolása
tárgyát a fenti módon.
De Várady példája azért is téves, mert kimondatlanul a
lojalitás megnyilvánulásának tekinti, hogy ki kinek szurkol. Ha az állami vagy
birodalmi csapatnak, akkor lojális, jó polgára a hazának, de ha véletlenül
Tunguziának, Burundinak vagy Lappföldnek, akkor már nem, vagy ki tudja? Tovább
bonyolítja a helyzetet, hogy miként kellene értékelni azokat, akik egyáltalán
senkinek sem szurkolnak, mert nem is érdekli őket a sport? (Ők lennének a
kozmopolita bitangok?) Azután: mi történjék azokkal a szerencsétlenekkel, akik
csak bizonyos sportok iránt érdeklődnek, vagy azokkal, akik, teszem azt, a
kosárlabdában az amerikaiaknak, vízilabdában az olaszoknak, atlétikában az
etiópoknak rágják a körmüket a tévé előtt, egyszerűen, mert tetszik a stílusuk,
vagy mert szép lányok (fiúk) vannak a csapatban?
A helyzetet csak bonyolítja, ha az állami és a nemzeti
(Keletközép-Európában a kettő nem mindig ugyanaz) csapat csap össze. Vajon
ilyen esetben mi lesz a lojalitás mértéke? Ha a kisebbségi áll, mint Bálám
szamara, vagy ha elbődül, hogy „Jú-gosz-lá-via”?
Továbbmenve és némileg általánosítva: lehet-e lojális
állampolgár az a kisebbségi, aki szorosan kötődik nemzeti hagyományaihoz,
kultúrájához? (Ideértve természetesen a sportot is.)
Jut eszembe erről egy lógó bajuszú, többre érdemes szerb
rendező esete a tévéantennákkal. (Őkelme jelenleg a Jugoszláv Egyesült Baloldal
vezetőségi tagja -- istenem, milyen gyorsan megszagolta a mézet ő is, megannyi
68-as rebellissel egyetemben!) Nos, említett művész úr
néhány évvel ezelőtt a magyarok illojalitását egyebek mellett abban vélte
felfedezni, hogy Vajdaságban túlságosan sok a budapesti tévé adásaira
beállított antenna. Eközben a szocialista autonóm tartomány hivatásos és
amatőr fogdmegei és besúgói a magyarlakta falvakban és városokban az irredenta
antennák összeírásával foglalatoskodtak. Így kacsintott össze az „ellenzéki”
rendező és a rezsim állami elhárításának főnöke.
Tudom én, hogy Várady a maga behízelgően nyájas modorával
nem az említett következtetés levonására akarta serkenteni hallgatóit, hanem a
„többségi” nemzetet akarta meggyőzni: nekik is kifizetődő, ha jók hozzánk,
szegény kisebbségi páriákhoz, és közénk vágnak néhány velőscsontot meg egy
magyar nyelvű jugoszláv vasúti menetrendet, hiszen olyan hűséges kutyatermészetű
ez a magyar! Elég, ha feledékenységből egy-két nap nem rúgnak belé, azt is
rögtön közeledésnek, a népek közötti testvériség szándéknyilatkozatának véli.
Csakhogy, mivel Várady példája nem kerek, homályban hagyja a
lojalitás és az identitászavar közötti különbséget is. Ez ugyanis akkor válik
nyilvánvalóvá, amikor választásra kényszerül a kisebbségi halandó. Aligha
nevezhető lojalitásnak, sokkal inkább az asszimilációs folyamatok által
kiváltott identitászavarnak az a jelenség, amikor kisebbségiek az államilag
preferált elvárásoknak vetik alá önmagukat, s lélekben is igyekeznek a többségi
nemzettel azonosulni. Ami persze lehet egyéni választás eredménye is, hiszen
asszimilálódni, nemzeti hovatartozásunkat feladni is emberi jog. Tényleges okai
az ilyen választásnak azonban többnyire a legkevésbé sem egyéniek.
Ha mindenáron ironizálni akarnék Várady Tibor példáján,
akkor fölemlíteném az újvidéki asztalitenisz-világbajnokság emlékezetes
kínai-magyar meccsét is, amikor a túlnyomórészt szerb közönség hisztérikusan
tombolva szurkolt -- a kínaiaknak, elnémítva a párszáz kisebbségi magyar
drukkert, miközben a háttérben a rohamrendőrök álcázott géppuskáikon elmélázva
könyököltek.
Vajon miből eredt ez a Kína iránti nagyfokú lojalitás? Talán
csak nem abból, hogy a világverseny előestéjén, ne adj’ isten, ékes szerb
nyelven is kinyomtatták a Peking--Sanhai--Csungking-i vasúti menetrendet?
(VMDK Hírmondó, 1995. 12. 23., 71.
szám, 16.)
Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.