|
|
http://www.vmdp.freewebspace.com/
http://de.geocities.com/vmdp2002/
2004. január 20.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és végrehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.
A Hírlevélben tájékoztatunk mind a VMDP, mind pedig a hozzá közel álló civilszervezetek, s a Kárpát-medence autonómiakövetelő politikai erőinek tevékenységéről. A Hírlevélben rendszeresen közöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap bojkottál. Hírlevelünkről, elmondhatjuk, hogy ez az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.
Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésének jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.
Ágoston András, a VMDP elnöke
Figyelem!
A VMDP dokumentumaival találkozhatunk a következő honlapokon is:
Ágoston András:
Nincs titok, tenni kell!
„Mert nem gyávaság vagy bátorság kérdése, hogy megszólalunk-e ilyen ügyekben. Meggyőződés kell hozzá! A meggyőződéshez pedig értékrend kell. Az értékrendhez pedig stratégia kell.„ (Markó Béla)
Van meggyőződés, van értékrend és van stratégia is. Markó Béla cikkében (Markó Béla: Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről, Heti Válasz 2004. január 16.) nyitott ajtókat dönget.
A kérdés csak az, tud-e akar-e a magyar politikai elit szembenézni a valósággal, s hajlandó-e megtenni a kézenfekvő intézkedéseket.
Mivel kell szembenézni, s mit kell felismerni?
Magyarország nem tud eleget tenni az EU követelménynek, a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtését illetően, ha nem számol a határon túli kisebbségeivel.
Másodszor, ez év májusától megszűnnek azok a talán önként vállalt kötöttségek, amelyek a magyarországi politikai elitet eddig meggátolták abban, hogy az egész nemzetre kiterjedő politikai, gazdasági és szociális stratégiát dolgozzon ki.
Harmadszor, az elmúlt tizennégy évben, Erdélyben és a Vajdaságban mindenképpen, de talán Ukrajnában is világossá vált, hogy a kisebbségi közösség önazonosságának megőrzése elsődlegesen nem a parlamenti képviselethez, netán a „kormányzati felelősségvállaláshoz” kötődik, hanem a politikai autonómiaformák valamelyikéhez. (Szlovákia, hacsak nem külön eset.)
S végül, a kisebbségi közösségek számarányos képviselete (garantált helyek a parlamentben) olyan nemzetközi norma, amelyet Horvátországban és Szlovéniában éppen, hogy nyugati sugallatra eredményesen alkalmaznak. Ennek az intézménynek a bevezetése – s ez a magyar politikai elit számára is fontos felismerés lehet – magától értetődévé teszi a magyar választók névjegyzékének a helyi hatóság által történő felállítását. Ami mellesleg elengedhetetlen feltétele a kisebbségi politikai autonómia létrehozatalának is.
Mikor? Rögtön!
A határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamata mára visszafordíthatatlanná vált. A Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjának eszméjét a történelmi VMDK-ban 1994 júniusában kezdtük szorgalmazni. A határokon átívelő nemzeti integrációra vonatkozó elgondolás azonban az Orbán-kormány idején vált reális folyamattá. A nemzetben való gondolkodás gyakorlati megvalósítása történelmi változások kezdetét jelentette: a határon túli magyar közösségek a tizenhárom, vagy tizenötmilliós magyarság részévé, sorsának pedig részesévé, alakítójává lettek. Az átlagos vajdasági magyar ma érzelmileg, de politikailag is közelebb van Budapesthez, mint Belgrádhoz.
Szociális helyzetét tekintve, azonban továbbra is a romlás állapotában van. A rendszerváltás előtt a vajdasági magyarok szociális státusukat tekintve a jugoszláv társadalom felső részében foglaltak helyet. Pedig akkor még Szlovénia és Horvátország is Jugoszláviához tartozott. Most, balkáni háborúkat, s a számukra jelentős hátrányokkal járó rendszerváltás után a szerbiai társadalom perifériájára szorultak. Tartalékaik nincsenek, az általános társadalmi felemelkedést hiába várják.
De nem különbözik sokban az erdélyi magyarság helyzete sem. Szász Jenő írja, hogy „1990 óta a romániai magyarságnak aprózzák lépteit. Az apró lépések politikája oda vezetett, hogy több mint 200.000 magyart elvesztettünk útközben. Erdélyben több magyart temetnek, mint keresztelnek, az asszimiláció felgyorsult, a határok megnyílásával a boldogulásukat idegenben keresők útra keltek. Aki el akart menni, elment, és ez a jövőben sem lesz másként.”
Magyarországot a fenntartható fejlődés feltételeinek a megteremtése, a kisebbségi közösségeket pedig a saját helyzetük megváltoztatásának igénye sarkallja. Elérkezett az ideje annak, hogy rendbe tegyük közös dolgainkat.
Tovább kell vinni a határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamatait.
A történelmi VMDK-ban kimondtuk, a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációja nélkül Magyarország egyenes derékkal, nem léphet be az EU-ba. Ott csak nemzetként foglalhatunk helyet, úgy, hogy közben meghaladjuk a trianoni traumát.
Maguk az EU-tagországok sem fognak a kellő respektussal Magyarország felé fordulni, ha lázban égve, cserbenhagyja határon túli nemzetrészeit.
A nemzeti integráció jogi eszközei között a kettős állampolgárságnak nagy a jelentősége. Ha a magyar kormány az alkotmánynak megfelelően politikáját nemzetben gondolkodva – a további gyors gazdasági felemelkedés érdekében, s a trianoni traumát meghaladva – akarja alakítani, akkor a kettős állampolgárság intézménye segítségére lehet a távlatos munkaerő-gazdálkodás, s az ezzel, valamint a nemzet egészének demográfiai mutatóival összefüggő szociális gondoskodás új EU-konform rendszerének megalkotásában.
A Trianoni diktátum okozta hátrányból előnyt kovácsolva, előnyös munkaerő-gazdálkodási stratégia kidolgozása révén Magyarország olyan helyzetbe kerülhet, amelyet a konkurencia nem teremthet meg magának. Emlékezetes, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a vajdasági magyar vendégmunkások sikeresen építették Nyugat-Németországot és saját házaikat is a Vajdaságban. Miért ne tehetnék ezt most kettős állampolgárként Magyarországon és újra a Vajdaságban.
Az agyelszívás nemzeti szempontból anarchikus folyamatai máris tetten érhetők a napi gyakorlatban. Ez azonban nem megoldás, mert a tartalékok a kisebbségi közösségekben is igencsak végesek.
Az autonómiakövetelések eddigi története nagyon tanulságos. Az autonómiát kezdettől fogva támogatja a határon túli magyarság óriási többsége. Ugyanakkor, a rendszerváltó Magyarország, ahelyett, hogy kormányai legalább logisztikai segítséget nyújtottak volna a kisebbségi autonómiatörekvésekhez – az EU-csatlakozási folyamat vélt, vagy valós védelmében – inkább akadályozta, sőt a történelmi VMDK esetében eszközökben nem válogatva igyekezett letörni. Most azonban más a helyzet.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása után Magyarország számára két kézenfekvő lehetőség kínálkozik. Az egyik, cserbenhagyni az erdélyi magyarságon belül is vitathatatlanul meglevő autonómiatörekvéseket, a másik, felvenni a kesztyűt, s kiállni a nemzetközi politikai színtéren az autonómiatörekvések védelmében.
Ez utóbbira azért lenne szükség, mert az elmúlt csaknem másfél évtized alatt bebizonyosodott nemcsak az, hogy az európai mércékkel mérve is elfogadható politikai autonómia igénye kitörölhetetlenül bevésődött a kisebbségi közösségek tagjainak tudatába, hanem az is, hogy az időközben kétpólusúvá vált kisebbségi politikai elitek gyakorlatilag alkalmatlanok arra, hogy valóban küzdjenek az autonómiáért.
Mi lenne, ha a magyar politikai elit a nemzetközi politikai színtéren „magával rántaná” a szomszédokat az autonómia és a demokratikus kisebbségi parlamenti képviselet ügyében? Azzal a céllal, hogy az érdekelt államok – ha kell, nemzetközi segítséggel, mondjuk Andreas Gross részvételével – elvileg jó, közös megoldásokat találjanak mind a két égető problémára.
Egy ilyen kezdeményezéssel Magyarország a hátrányból előnyt kovácsolhatna. Ténylegesen is lezárhatná a véres, és számunkra tragikus eseményekkel megtűzdelt huszadik századot, s kezdeményezőként, a demokrácia következetes híveként foglalhatná el helyét Európában. Mert, ha a szomszédokkal sikerülne közös megállapodást létrehozni mind a kisebbségi közösségek demokratikus parlamenti képviselete, mind pedig az autonómia ügyében, ez további nagy lépés lenne a trianoni trauma feloldása felé.
Még néhány gondolat a parlamenti képviseletről.
Ismeretes, hogy a 2003 decemberében lezajlott szerbiai parlamenti választásokon a VMSZ kibukott a köztársasági képviselőházból. Ez jó fejlemény, hiszen most tiszta víz került a pohárba.
Nyugodt lelkiismerettel ugyanis nem tagadható, hogy a kisebbségi közösségek parlamenti képviselete a jelenlegi formájában, amikor nem a kisebbségi pártok vetélkednek egymással, s a parlamentbe csak szerb pártok listáján illetve azokkal kötött szükségszerűen elvtelen koalícióban lehet bejutni, nem a közösség fejlődését segíti, inkább – a helyi hatalomhoz húzó szárny kivásárlásával – bomlasztja azt.
A helyi hatalom EU-csatlakozási igyekezetéből folyó engedmények a kisebbségi közösség egésze szempontjából előnyösek ugyan, de az autonómia ügyében nem hoznak változást. Szomorú tény, hogy a meghozott intézkedéseket a kisebbségi elitek hatalomhoz húzó szárnyának buzgó bólogatása közben a helyi hatalom, kisebbségi politikája nagy eredményének tudja feltűntetni. Láthatóvá vált viszont, hogy a magyar kisebbségi közösség nyílt és megoldatlan helyzetét elsősorban autonómiaigényét a kisebbségi egypártrendszer, az átmenetileg kormányzati tényezővé avanzsált magyar párt, a VMSZ nem tudta rendezni. Még a magyarországi támogatások leosztásának jogát birtokolva sem. (A párt bennfenteseinek anyagi gyarapodását nem lehet összekeverni a közösség felemelkedésével.)
A kisantant államai hamar felfogták, hogy a kisebbségi elitek autonómiakövetelő szárnyának politikai (és gazdasági) elszigetelésével gyakorlatilag hatástalaníthatják az autonómiaköveteléseket. El kell ismerni: az elmúlt csaknem másfél évtizedben ez a politikai stratégia bizonyult a leghatékonyabbnak. Még Szerbiában is.
A szerb választási törvényben meglevő öt százalékos választási küszöb csökkentése, elvileg nem indokolható. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi és vajdasági autonómista pártok a jövőben sem juthatnak be önállóan a szerb parlamentbe: a kispártoknak befellegzett. De a kisebbségek számára van most már európai normának nevezhető megoldás. A számarányos képviselet bevezetését az új szerb kormány sem kerülheti el.
Ennek lényege, hogy a kisebbségeknek – számarányuknak megfelelően – garantált helyeket kell biztosítani a szerb parlamentben. Ez a megoldás két szempontból is előnyös.
Először, mert az országban élő nemzeti közösségek egyenlőségének elvén alapul. Minden nemzeti közösség – a többségi nemzet is – számarányának megfelelően juttat képviselőket a parlamentbe. Ezáltal lehetővé válik a magyar kisebbségi közösség tényleges politikai súlyának megfelelő, legitim részvétele a szerb politikai színtéren zajló politikai folyamatokban.
Másodszor, a számarányos kisebbségi parlamenti képviselet intézménye lehetővé teszi a kisebbségi képviselők demokratikus többpárti alapon történő megválasztását, s ebből kifolyólag a legális és legitim közélet kibontakozását a kisebbségi közösségen belül. A számarányos kisebbségi parlamenti képviselet bevezetése – csakúgy, mint Horvátországban és Szlovéniában – megköveteli a kisebbségi választók névjegyzékének hatósági úton történő felállítását. Ez azért fontos, mert a magyar választók névjegyzéke egyben megnyitja az utat a magyar (perszonális) autonómia felé is.
Végül, a kisebbségek számarányos képviseletének bevezetése a szerb parlamentben lehetővé tenné a vajdasági magyarok polgárként történő politikai fellépését a szerb politikai színtéren. Ez esetben természetes lenne az is, ha valaki személyes ambícióinak megfelelően, szerb pártban politizálva tagozódna be, a szerb politikai elit tagjainak fenntartott akár a legszűkebb hatalmi struktúrákba, a parlamentbe, vagy a kormányba.
Hogy ezekre a változásokra a nemzet szempontjából is szükség van, látszik a G 17 Plus nevű szerb párt előretöréséből. E párt két magyar parlamenti képviselője, helyzeténél és politikai kötöttségeinél fogva nem alkalmas a vajdasági magyarság kollektív érdekeinek legitim képviseletére. Tudni kell azonban, hogy sok magyar szavazott erre a pártra. Vélhetően, mert a napi gondok szorításában munka és gazdasági fellendülés reményében egyre kevésbé látja célszerűnek a Budapesten és Belgrádban is sikertelen magyar pártok támogatását.
Összegzés
A VMDP következetesen kitart a még 1997-ben meghatározott törekvései mellett. Kettős állampolgárságot kér a magyar kormánytól, magyar (perszonális) autonómiát és a vajdasági magyarság számarányos, többpárti választásokon és garantált parlamenti helyeken alapuló képviseletét a szerb kormánytól.
Ennek megfelelően a VMDP szorgalmazza a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációját. Ebben a folyamatban a kettős állampolgárság eszköz, amely lehetővé teszi a nemzet fenntartható fejlődését biztosító gazdasági és foglalkoztatási stratégia kidolgozását, eredményes megvalósítását. Az autonómia a közjogi keret, amelyben megvalósulhat a közösség belső politikai pluralizmusa, alapérdekeinek feltárása kifejezése és képviselete.
Meg kell mondani: ez a javasolt stratégia homlokegyenest ellenkező azzal, amelyet Markó Béla szorgalmaz tanulmányában.
A VMDP az Európára nyitott, annak értékeit befogadó (autonómia, garantált helyek a parlamentben, fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése), ugyanakkor Európával és a szomszédokkal szemben kezdeményező, demokratikus követelésekre alapuló s a kisebbség helyzetét alapjában változtató stratégiát javasol. Azzal lényegében megegyezőt, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács is a zászlajára tűzött.
Az RMDSZ stratégiaként az elmúlt másfél évtizedben kialakult több szempontból is antidemokratikus (többpárti belső választások és a politikai autonómia mellőzése, a nemzeti egység megkövetelése csupán a parlamenti képviselet, s az ezzel járó személyes és csoportos kedvezmények elérése céljából, a helyi hatalom EU-közeledés okán tett felemás engedményeinek glorifikálása) modell ügyében szorgalmaz nemzeti konszenzust.
A Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjával szemben Markó a magyar politikai elitet az erdélyi politikai elit helyi hatalomhoz simuló szárnyának védelmében kívánja mozgósítani.
A helyzet világos: másfél évtizeddel a rendszerváltás után a Kárpát-medencében kialakult magyar eliteknek dönteniük kell: nemzetté válik-e újra magyarság a 21. század demokratikus lehetőségeivel élve, vagy megmaradva a 20. században, megőrzik, s tovább éltetik a Trianon ütötte sebeket, s az elmúlt időszakban kialakult kisebbrendűségi érzés szorításában a történelmi sikertelenséget.
Nem könnyű változni, s még nehezebb változtatni. Így van ez a politikai tudattal is. Ha csak az elmúlt hetek vitáit és állásfoglalásait nézzük, okunk lehet a kishitűségre. De, a dolgok ilyen alakulása láttán nőhet harckészségünk is. Mi Benedek Elekkel valljuk: az erősebb oldalán küzdeni nem virtus.
Már pedig, ha valamihez nem férhet kétség, az akkor az, hogy az elmúlt több mint ezer évben nem egyszer eleink becsületes ügyért folytatott nemes, önfeláldozó küzdelme, virtusa tette lehetővé, hogy mi itt most vitatkozhatunk.
Tisztelt Markó Béla! Mi lenne, ha Ön személyesen ajánlaná Kovács Lászlónak, hogy Tőkés László is legyen ott februárban a Máérten? Szerintem ez bölcs dolog lenne, lovagias gesztus. Ki tudja, mikor lesz Önnek szüksége ilyen gesztusra?
Köszönjük, hogy elolvasta Hírleveleünket.