Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

http://de.geocities.com/vmdp2002/

HÍRLEVÉL II. évfolyam 74. szám

2004. szeptember 28.

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és vég­rehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő ma­gyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.

A Hírlevélben tájékoztatunk a VMDP-hez közel álló civilszervezetek tevékenységéről, s kö­zöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap mellőz. Hírlevelünk ezért az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.

Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésé­nek jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.

Ágoston András, a VMDP elnöke

 

 

Vajdasági Magyar Demokrata Párt

Temerin

Közelmény, 2004. szeptember 27.

Az EU-tag Magyarország segíthet

Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke hétfőn Szabadkán fogadta Ágoston Andrást, a VMDP elnökét.

A találkozón a többi között szó volt a VMDP tevékenységéről. Ágoston András el­mondta, hogy a Vajdasági Magyar Demokrata Párt szerint fordulóponthoz érkezett a Kárpát-me­dencében élő magyarság. A kérdés az, hogy az EU-tag Magyarország segítségével megte­remthető-e a határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamatának jogi kerete. Mindenek előtt a magyar (perszonális) autonómia és a kettős állampolgárság.

Ágoston arra kérte a Fidesz – MPSZ elnökét, hogy ne hagy­ják kampánnyá silányulni az Európai Parlament magyar képviselői azt a sikeres akciót, ame­lyet a vajdasági magyarveré­sekre reagálva elindítottak. Most jött el az ideje annak, hogy a magyar képviselők a magyar (perszonális) autonómia modelljét a nemzet­közi politikai színtéren is megjelenítsék. E nélkül a vajdasági magyarságnak továbbra sem lesz nyugta saját szülőföldjén.

Európai segítséggel, most kellene általános megoldássá tenni a kisebbségek részará­nyos képviseletének intézményét is. Horvátországban, Szlovéniában, sőt Kosovóban, ezt az intézmény – nemzet­közi támogatással – már eredményesen működik. 

 

Dokumentum:

Kaslik Péter

1939.- ben született Bókán. A gimnáziumot Nagybecskereken fejezte be. A belgrádi jogi egyetemen diplomált 1962-ben.  1966. óta él Kanadában. Nyugalmazott tanár.  

Újabb keletű írásai, az Udvarhely Szék, Magyar Nemzet, Magyar Szemle, és a torontói Magyar Életben jelentek meg. A „Huncor” kanadai Magyar Internet Folyóirat szerkesztője: www. Huncor.com    

Kaslik Péter:

Húsz év múlva (2.)

Szerb elhárító manőverek

Dr. Miodrag A. Jovanovic, a belgrádi egyetemen jogi karának professzora a Jugoszlá­via szétesését megelőző boszniai, és koszovói szerb atrocitásokat az „emberjogi kultúra hiá­nyával” hozza kapcsolatba.²  Dr. Jovanovic szerint a „Human Rights International” keretein belül működő Délkelet Európai Emberjogi központok feladata, hogy az Osztrák Magyar Mo­narchia, az Ottomán, valamint a Cári Oroszország nemzetiségi politikájának következtében keletkezett nemzeti feszültségekre megoldást találjon.  

A fenti Központok, a térségben uralkodó etnikai feszültségeket az emberjogi kultúra fokozatos kiépítésével igyekeznek elérni. Így érthető meg Józsa Lászlónak az a kijelentése is, mely szerint a problémák megoldása hosszú folyamat. A fenti cikkből az is kiderül, hogy a Belgrádi Emberjogi Központ az osztrák külügyminisztérium, és az Európai Unió anyagi segít­ségével működik. Ha, tehát a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügye az Európai parla­ment elé kerül, akkor nyilvánvaló, hogy az Európai Unió által támogatott Délkelet Európai Emberjogi központok nézete, illetve az emberjogi kultúra hiányára, s az unalomig ismételt ötszáz éves török elnyomásra hivatkozó Belgrádi emberjogi Központ álláspontja érvényesül, mert úgymond ez egy hosszú folyamat.

A vajdasági magyarok elleni atrocitásoknak az emberjogi vágányra terelése arra szol­gál, hogy a felelősséget legalább részben magukra a vajdasági magyarokra hárítsák, és, hogy a kérdések megoldását minél tovább elodázzák. Nyilvánvaló, hogy a számukban, és erejükben is igen fogyatkozott vajdasági magyaroknak nem lesz ideje kivárni a szerb emberjogi kultúra kivirágzását, és ezt a szerbek is tudják.

2004. szeptemberében már  a szerb vezetők is elismerik, hogy a szerbek Vajdaságban bántalmazzák a magyarokat, és a tettesek felderítése és felelősségre vonása késik: „A szerb-montenegrói államközösség elnöke Mádl Ferenc államfővel folytatott baráti megbeszélése során elismerte, hogy a vajdasági magyarellenes incidensek valóban megtörténtek. (MNO. 2004. szeptember 14.) Szvetozár Márovics, Mádl Ferenc államfővel folytatott megbeszélést követően elismerte, hogy a vajdasági magyarellenes incidensek valóban megtörténtek. (MNO. 2004. szeptember 14.)

A megbeszélést követően Mádl Ferenc kijelentette: "A magyarellenes erőszakcselek­mények mögött nem a hatóságok és az állam tevékenységéből származó jelenségek, hanem más körülmények vannak. Az elmúlt időszak háborúi, a menekültügy, a gazdasági ellehetetle­nülés, a választásokból adódó feszültség, valamint más körülmények vezettek a kisebbségek, többek között a magyarok elleni incidensekhez" -- szögezte le Mádl, aki szerint mindkét fél kötelessége e káros jelenségek felszámolása.

Hogyan győződhetett meg Mádl Ferenc három napos “Szerbia-montenegrói látogatása során arról, hogy a „magyarellenes erőszakcselekmények nem a hatóságok és az állam tevé­kenységéből származó jelenségek.”

Mit jelent Mádl Ferencnek az a kijelentése, mely szerint „mindkét fél kötelessége e ká­ros jelenségek felszámolása.” Ki a magyarverésekben a „másik fél, és ebből milyen felelőssé­gek származnak?

Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, a Mádl Ferenc által “incidensek­nek” minősített magyarveréseket már “kellemetlen eseményeknek” nevezte, s a maga nevében szintén „megerősítette”, hogy az állam, mint állam nem áll a támadások mögött", de "bizo­nyos intézmények mulasztásai és az állami tisztségviselők tétovázása hozzájárult a dolgok ilyen alakulásához."

 Tudvalevő, hogy az intézmények, és az állami tisztségviselők csak akkor mulaszthat­ják el kötelességeiket, ha feletteseik, és eme felettesek felettesei is elmulasztják a saját köte­lességeiket, és így tovább egész az államelnökségig. Az, „állam, mint állam” külön nem léte­zik.  Az állami intézmények, és az állami tisztviselők, maga az állam. Az állami intézmények, és az állami tisztviselők mulasztásai nélkül a vajdasági magyarok elleni atrocitások sorozatai nem történhettek volna meg.  Ki tette, tehát azokat lehetővé? Az állam.

2004. szeptember 16. az Európai parlament keményhangú határozatot fogadott el a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügyében, és egy kivizsgáló bizottságnak a megalakítá­sát helyezte kilátásba.  Érthetetlen, hogy Mádl Ferenc, és Kasza József miért előlegezték meg Szerbia-Montenegró vezetőinek a „bűnbocsánatot”, mely szerint a magyarellenes támadások nem az állam tevékenységéből származnak, mielőtt megfelelő idő elteltével meggyőződhetett volna arról, hogy az „incidensek” valóban megszűntek.

 

A kivizsgáló bizottság esélyei

Ha, az Európai parlamenti kivizsgáló bizottság arra a meggyőződésre jut, hogy mégis államilag támogatott magyarellenes politikáról van szó, a szerb vezetők ezt a magyar köztár­sasági elnök és a külügyminiszter előlegezett “feloldozásai” alapján eredményesen visszauta­síthatják. Továbbá, ha Szerbia, az Európai Parlamenti Bizottság tiszteletére képes lesz meg­szüntetni a vajdasági magyarok elleni atrocitásokat, akkor miért nem szüntette meg azokat annak előtte?

A fizikai bántalmazások önmagukban is törvényellenesek, és normális körülmények között a magyarok elleni bántalmazásokat, a meglevő büntetőjogi előírások alapján meg le­hetett volna oldani. A vajdasági magyar vezetők ezekben az esetekben azonban magukat a tényeket is elhallgatták, vagy tagadták, s amikor ez már lehetetlenné vált a számukra, akkor az elvi viták síkjára terelték a vitát, vagy az elkövetők lelki állapotára hivatkozva igyekeztek megmagyarázni a történteket. A vajdasági magyarok ellen államilag támogatott lappangó ter­rorháborút folyik, a vajdasági magyar vezetők, pedig a Szerbia-montenegrói emberjogi kul­túra hosszú távú fejlesztésén munkálkodnak. Miért?

Édesapáink emlékére 1944 – 1945.

A „jugoszláviai magyarság” története úgy kezdődött, hogy Bácskában, és Bánátban Tito partizánjai, a helybeli szerb lakosság egy részének segítségével 1944. és 1945-ben meggyilkoltak negyvenezer magyart, közöttük majdnem minden háború előtti magyar vezetőt. Olyanokat is, akinek az egyetlen bűne az volt, hogy a német megszállás idején magyar mű­kedvelő csoportot szerveztek a faluban, és a előadták a „Ludas Matyit.”

A második világháború utáni „jugoszláviai magyar” elit hatalmi helyzete, s annak az ötven éves kontraszelekción alapuló személyi összetétele, s a mai szerb hatalomhoz való vi­szonya nem érthető meg az 1944. és az 1945. magyarellenes vérengzések tudomásul vétele nélkül.

A háború utáni új magyar elit kiépítését, illetve kiválogatását Vajdaságban néhány magyar megbízható kommunistára bízták, akik így tiszta lappal indulhattak, és a saját képükre formálhatták a világot. Trianon tragédiáját a magyar radikális ellenzék világgá kiáltott vádas­kodásai is elősegítették.³ Sinkó Ervin, „a jugoszláviai magyar irodalom legmarkánsabb alakja” a háború előtti magyar radikális baloldal egyik ismertebb alakja, a munkástanács tagja, a Szovjet Ház parancsnoka volt. Sinkó Ervin 1959-től az újvidéki Egyetem Bölcsé­szettudományi Karának a tanára.  Bori Imre, vajdasági irodalomtörténész, és akadémikus, életének egyik utolsó interjújában így nyilatkozik Sinkó Ervinről: „Ma csúnyákat is monda­nak Sinkóra, Krlezsát sem szereti mindenki, de a mi gondolkodásunkra felszabadító, áldásos hatással voltak, ezért kár volna tagadni annyi évtized után, hogy valóban sokat tanultunk tő­lük.”⁴

 

A kisebbségi magyar vezetők hiányos nemzettudata

Illyés Gyula, 1982. december 21.-én interjút adott a németországi Frankfurter Rundschau című, nyugatnémet napilapnak, amelyben mintegy utolsó üzenetként felhívta a figyelmet a magyar nemzeti közösségek veszélyeztetett helyzetére, név szerint említvén az akkori Csehszlovákiát, és Jugoszláviát. Kifejtette, hogy ezekben az országokban a magyar nemzeti közösségek képtelenek a hatékony önvédelemre, mert a kisebbségi magyar vezetők­nek hiányos a nemzettudata és ezeknek az országoknak a magyar vezetői a saját nemzetiségük hosszú távú érdekeit Csehszlovákia, illetve Jugoszlávia politikai érdekeinek rendelik alá. Il­lyés Gyula „a városi központok magyartalanítását” is a magyar közösségek elleni politika eszközeként említi. 

Az újvidéki Magyar Szó napilap 1983. február 20. számában Bori Imre, éles hangú, a személyeskedés határát súroló, s Illyés költészetét lekicsinylő hangnemben utasítja el Illyés Gyula állításait. „Kétségtelenül csak olyan ember beszélhet így, akinek nincsenek alapvető ismeretei a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gya­korlatáról, mert másképpen nyilván nem szüntelen konfrontációban képzelné el az életet, de nem sugallná az illegális szervezkedés szükségességének az eszméjét sem.”

Bori Imre, elejétől végig többes szám első személyében írott cikkében külön felhábo­rodásának ad hangot, mert Illyés kimondja, hogy a Trianoni határok igazságtalanok, és cse­lekvésre szólítja fel a Trianoni nagyhatalmakat, mert végső fokon övéké a politikai felelősség a magyar nemzeti kisebbségek sorsáért. Ez az érv mai igen helyénvalónak bizonyulhat. Min­denestre többet nyomna a latban, mint a tények tagadása, és a semmittevés igazolása.

Írása befejező részében, Bori Imre ezt írja: „Nincs hát szükség bizonygatni sem, hogy mennyire elrugaszkodott a realitásoktól Illyés Gyula.” Hogy a „realitásoktól” ki rugaszkodott el, azt ma már az idő egyértelműen igazolta. 1983-ban már vannak olyan bácskai, és bánáti falvak, ahonnan a magyar lakosság fele „kitántorgott” Ausztráliába, vagy Kanadába. 1954-ben az egy nyáj, egy akol elve alapján „integrálták” a magyar gimnáziumot. A hírneves „Messzinger”, illetve az „Első Magyar Vegyes Főgimnázium” helyett a szerb gimnázium épületében „Magyar tagozatokat létesítettek, ahol egyes tantárgyakat már szerb nyelven taní­tottak. A dél bánáti falvakban a magyar nyelvű elemi osztályok fokozatosan megszűnnek, mert a „felvilágosodottabb” szülők inkább szerb iskolába íratják gyermekeiket. A magyar tanítók munka nélkül maradnak, ez pedig azt eredményezi, hogy az előrelátó diákok nem is iratkoznak magyar tanító, vagy tanárképzőbe.

 A „realitáshoz” tartozott az is, hogy a dél bánáti falvakban magyar kultúrközpontok nem működtek, csak a kocsma volt, és a “dom”, ahol vasárnap és állami ünnepeken „integ­rált” táncmulatságokat tartanak, szombat este pedig „kóboj”, vagy szerelemes filmeket vetíte­nek, szerb feliratokkal. Bori Imre mindezt tudta, de elhallgatta, amikor „levelét megírta.” Bori Imre realitása - a „jugoszláviai magyar” kirakatkisebbség kulturális élete az önellenőrzésen alapuló ötcsillagos gettóban zajlott. Az újvidéki, úgynevezett „Katolikus porta környékén, mintegy másfél négyzetkilométer körzetben volt a “Forum” Könyv és Lapkiadó Vállalat, a „mindenestől modern” Symposion szerkesztősége, a rádió és a színház. Maga, az a tény, hogy a vajdasági magyar vezetők közül akadt egy „walesi bárd”, aki vállalta egy ilyen válaszlevél megírását, a vajdasági magyar vezetők behódolásáról tanúskodik.  Bori Imre, válaszlevelének állításait nem az igazsághoz, hanem az érdekhez szabta, a magyar vezetők előjogait védte, amikor az egész vajdasági magyarság nevében cáfolta Illyés Gyula állításait.

Húsz év távlatából bebizonyosodott, hogy, hogy a vajdasági magyar vezetők, már ak­kor is fordítva látták a világot.  Rosszul ismerték, és túlbecsülték a saját fontosságukat, az akkori kirakat-kisebbség politikát folytató Jugoszláviában. Csalódásaikból semmit sem tanul­tak, és ma sem hajlandóak elfogadni azt, amire Illyés Gyula 1983.-ban arra hívta fel Bori Imre nemzedékének figyelmét, hogy a szólamokon túl, minden más „jugoszláv” népcsoport a saját népéhez lojális, a saját múltja és kultúrája folytonossága alapján határozza meg önmagát, és a saját népének folytonossága a legfontosabb a számára. Ezek a „csendes folyamatok” 1983.-ban már a „realitásokhoz” tartoztak, s ma már bebizonyosodott, hogy ki látta fordítva a vilá­got.                                                                                                 (Folytatása következik.)