Vajdasági Magyar Demokrata Párt

http://www.vmdp.freewebspace.com/

http://de.geocities.com/vmdp2002/

HÍRLEVÉL II. évfolyam 75. szám

2004. szeptember 29.

 

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt. Követelései között kiemelkedő fontosságú a jogszabályalkotási és vég­rehajtási jogosítványokkal is rendelkező magyar (perszonális) autonómia, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet, valamint a magyarok számára, akik ezt igénylik, a kettős állampolgárság. A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő ma­gyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért.

A Hírlevélben tájékoztatunk a VMDP-hez közel álló civilszervezetek tevékenységéről, s kö­zöljük azokat a dokumentumokat, amelyeket, a VMSZ nyomása alatt álló vajdasági magyar média, elsősorban a Magyar Szó és a Hét Nap mellőz. Hírlevelünk ezért az első magát demokratikusnak nevező államban megjelenő szamizdat.

Köszönjük az észrevételeket. Ezúton is jelezzük, hogy Hírlevél a VMDP által szorgalmazott új konszenzus megteremtésé­nek jegyében foglalkozik a Kárpát-medencei magyar politikai történésekkel.

Ágoston András, a VMDP elnöke

 

Ágoston András:

Két választási forduló között

Kasza a rossz stratéga

A VMSZ eddigi választási eredményei katasztrofálisan rosszak. A tartományi és a helyhatósági választások első körében mind a négy választási szinten súlyos vereséget szen­vedett. Két szinten, a tartományi és a helyhatósági részarányos választások eredményei végle­gesek. A polgármesterek és a tartományi egyéni jelöltek esetében a VMSZ még javíthat, de az egészében véve rossz eredményeken lényegesen már nem változtathat.

A magyarázat egyszerű.

A VMSZ elutasította a VMDP korrekt, nemzeti szempontból egyedül hasznos ajánla­tát. Nevezetesen, hogy a vajdasági magyar pártok fogjanak össze és induljanak együtt a vá­lasztásokon. A közös fellépés tetszett volna a magyaroknak, s nem mondtak volna olyan so­kan le a szavazásról. Ha a VMDP javaslatának megfelelően a magyar pártok közösen szálltak volna síkra a kettős állampolgárságért és a magyar (perszonális) autonómiáért, a vajdasági ma­gyar politikai elit akár önálló nemzetközi fellépésre is alkalmassá válhatott volna.

 

Személyes- és csoportérdekektől ösztökélve

Kasza a kézenfekvő megoldás – a szerb politikai elit autonómiaköveteléssel való szembesítése helyett – sarkában VMSZ-es megélhetési politikusok és a további nagy lakás­kölcsönöket remélő „szakértők” siserehadával újra rosszul döntött.

Maga is újabb köztársasági funkció után áhítozva, megtépázott politikai befolyását helyrehozandó, „stratégiai megállapodást” kötött a Tadic-féle demokratákkal. Kell-e mondani, hogy a jelölések során nem a gyengébb „stratégiai partner” érdekei érvényesültek. Csakhamar világossá vált, hogy a szerb partner – miután a községi listákon és a tartományi egyéni jelöl­tek tekintetében elérte célját – szemet vetett Szabadkára is. Kasza emberével szemben saját polgármester-jelöltet állított. Ekkor azonban késő volt helyrehozni a hibát. Nem segített a diszkrét budapesti intervenció sem. Tadic nyilvánosan is más vizekre evezett: miközben Ka­sza a sza­badkai diverzió láttán elképedve téblábolt, ő már a Kostunicával az az­óta megkötött paktum részletein dolgozott.

Kasza a rászedett „stratégiai partner” a veszett fejsze nyele után kapkodva jó pofát vá­gott az egészhez, s „szakértőivel” most már csak arra törekedett, hogy legalább a másik három számba jöhető magyar pártot kiszorítsa a versenyből. Harsogó, drága, hazai és magyarországi propagandával, Tadic korábban beígért támogatása nélkül, de annak jelszavaival, oroszlán­ként küzdött, immár csak a magyarok alapérdekei ellen. A magyar autonómiatörekvések megjelenítése helyett nagyképűen Szerbia demokratizálását tűzte zászlajára. Tette ezt annak ellenére, hogy időköz­ben a Kostunica jelezte, Kaszával, Canakkal és Ugljaninnal (az egyetlen erős bosnyák párt­tömörülés fejével) a választások után sem kíván közösködni.

Az „eredmény”: ugrott Kasza köztársasági funkciója, a magyar községek képviselő­testületei­ben, pedig a VMSZ-es többség. Legtöbbjükben a végsőkig elkeserített magyar riváli­sokkal sem hozható létre többség a belgrádi pártok képviselői nélkül. Egy magyar párt már koalíciót fontolgat a radi­kális „bumbussal”.

Kasza, napilapjával a Magyar Szóval egye­tem­ben, most azt próbálja bizonygatni, hogy nem nagy a baj, hiszen állnak még a pol­gármester-jelöltek. A baj csak az, hogy ezek is olya­nok, mint a VMSZ maga. Mindegyikük egy-egy kis Kasza, aki már megnyalta, vagy most szeretné megnyalni a tejfelt. Emlékezetes, hogy Kasza és emberei – saját érdekeiket szem előtt tartva – engedtek a szerb fél nyomásának és a községi képviselőtestületekben, leszavaz­ták a „magyar önkormányzatok közösségének” megalakítására vonatkozó saját korábbi ja­vaslatukat. Pedig azt – szintén saját érdekeit szem előtt tartva – a magyarországi politikai elit egy része már tervezet korában területi autonómiának becézte.

 

 

Dokumentumok:

Kaslik Péter

1939-ben született Bókán. A gimnáziumot Nagybecskereken fejezte be. A belgrádi jogi egyetemen diplomált 1962-ben.  1966 óta él Kanadában. Nyugalmazott tanár.  

Újabb keletű írásai, az Udvarhely Szék, Magyar Nemzet, Magyar Szemle, és a torontói Ma­gyar Életben jelentek meg. A „Huncor” kanadai Magyar Internet Folyóirat szerkesztője: www. Huncor.com Kaslik Péter elérhető a következő címen: pkaslik@sympatico.ca

 

Kaslik Péter:

Húsz év múlva (3.)

„Ne sirassuk őt ”

Bori Imre cikke 1983. február 20. jelent meg. 1983. április 15. elhunyt Illyés Gyula. Az akkor Londonban élő Cs. Szabó László, Illyés Gyula halálára írt búcsúztatójában ezt írja: ”Ha volt valaki a 20. század magyar költészetében, akik egy ősi történelmi közösséggel azo­nosult, abban lélegzett és fogta fel elektronikus érzékenységgel a környező, vagy távoli népek, birodalmak sorvasztó vagy pezsdítő kisugárzását a magyarságra, Illyés Gyula volt az.”⁵

A kommunista Romániában élő Sütő András is szerét ejtette, hogy az akkori körülmé­nyek között kötelező, de éppen csak „vonalas” írásában, talán nem minden személyes kocká­zat nélkül ezeket írja: „A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Írásának befejező részében az erdélyi Sütő András így búcsúzik Illyéstől: „Ne sirassuk őt – mondja – az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő század­ban, de magunknak is siratnunk kell a fogyatkozásban.” ⁶

Bori Imre, cikkében kifejti azt is, hogy a fenti interjú miatt nem hajlandó köszönteni születésnapjára, az akkor nyolcvan éves Illyés Gyulát, és megjegyzi azt is, hogy „mi” annak­idején elutasítottuk Illyés Gyula ötágú síp modelljét is. Ezáltal elutasítván a „Haza a magas­ban” felfogását is. A vajdasági magyarok nevében nyilatkozó Bori Imre szerint „mi” jugo­szláviai magyarok maradunk - Jugoszlávia nélkül is. Ezzel búcsúzott el az akkori vajdasági magyar elit Illyés Gyulától, és nagyjából itt tartunk a mai napig. A vajdasági magyar politikai elit a mai napig sem tisztázta a magyarsághoz és a szellemi Magyarországhoz való viszonyát, és nagyjából itt tartunk mind a mai napig.

 

A vajdasági magyar vezetők tényleges kötődései

Szerbia ma arra a második világháború előtti jogrendszerre hivatkozik, amelynek alapján a kisebbséggel bíró állam a nemzetközi közösségnek ad számot kisebbségekkel való bánásmódért, s így a szomszéd „rokon” államnak a kisebbségek ügyeihez semmi köze. Ezzel magyarázható a szerb vezetőknek a belügyekbe való beleavatkozással való szüntelen előho­zakodása. Bíbó István „A Békeszerződés és a magyar demokrácia” c. írásában kifejti, hogy a kisebbségvédelemnek ez a paradigmája a háború után elveszette kizárólagosságát: „Ma a ki­sebbségek nemzetközi jogvédelmére nem jár jó idő, tehát a jogi formalizmusnak az előnyeiről is le kell mondani.”

Bíbó szerint a kisebbségek életét csak politikai erőfeszítéssel lehet elviselhetővé tenni, s ez a politikai erőfeszítés nem lehet mások gondja, mint a „rokon” államé.⁷ Magyarország alkotmánya, Bíbó István megállapításaival összhangban kimondja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határainkon kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarország­gal való kapcsolatok ápolását."

Ennek ellenére, Bíbó István felfogásával ellentétben, és Illyés Gyulának, a magyar nemzet egységéről vallott nézeteit mellőzve, s Magyarország a nemzetközi jogrenddel össz­hangban lévő alkotmányának a biztosításai mellet, a vajdasági magyar vezetők továbbra Bori Imre „jugoszláviai magyarok” felfogása, és a szerb politika elvárásai alapján politizálnak.

 

Távlatok, megoldások?

A magyar autonómia valamelyik változatának a hiányában, a vajdasági magyaroknak nincsenek, és nem is lehetnek hiteles politikai képviselői. A jelenlegi vajdasági magyar veze­tők Szerbia-Montenegró állami tisztviselői, vagy a vajdasági szavazópolgárok többsége által megválasztott magyar ajkú szerb képviselők csupán. A vajdasági magyar vezetők munkaköre, illetve mandátuma ténylegesen nem kötelezi őket, a magyarok külön érdekeinek védelmezé­sére, csak arra, hogy Szerbia Montenegró törvényeit érvényesítsék. Magyar ajkú szerb állami tisztviselőkről, illetve képviselőkről van szó, akiktől a vajdasági magyarok elvárják, hogy „magyar létükre” tegyenek valamit a magyarokért, de erre semmi nem kötelezi őket. Neme lehet őket leszavazni, vagy elbocsátani, ha nem képviselik megfelelően a magyarok ügyeit.

A vajdasági magyar vezetők kiválogatódása nem a magyarok iránti teljesítményeik, illetve teljesítőképességük alapján történik, hanem az utódállamok határozatától függ, és an­nak jóváhagyásán alapszik. A vajdasági magyar politikai elit is elsősorban a saját osztályához, a többi vajdasági magyar vezetőhöz, s a szerb vezető réteghez lojális. Ez a feudalista rend­szerre jellemző rendi lojalitás döntő szerepet játszik a generációk váltakozásánál érvényesülő folytonosság megőrzése terén is. A jelenlegi vajdasági magyar vezetők jellemét és személyi összetételét a fenti szempontok által megvalósuló ötven éve alkalmazott kontraszelekció hatá­rozza meg. A jelenlegi vajdasági magyar vezetők, Sinkó Ervin, és Bori Imre egyenes szellemi leszármazottjai.

Nyilvánvaló, hogy a „nyelvében magyar, tartalmában jugoszláv, s a jugoszláv népek egyenrangú közösségében élő magyarok” felülről kinevezett vezetői az elmúlt ötven évben maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy a mai szerb vezetőségnek nincs sem terve, sem politikai akarata arra, hogy vajdasági magyarok életét elviselhetővé tegye. Illetve, a Terv az, hogy nincs terv. Az államilag támogatott (egyelőre) alacsony intenzitású terror beindítása után a szerb vezetés, várakozó álláspontra helyezkedett. Folyamatosan szemet huny a magyarellenes atrocitások felett. A szerb hatalom elnézi, vagy közvetve serkenti a magyarok elleni támadá­sokat és hagyja, hogy a magyarok rettegésben és bizonytalanságban éljenek, mint az űzött vad, s az idő majd eldönti, hogy mindez hova vezet…

2004. szeptember 16. az Európai parlament keményhangú határozatot fogadott el a vajdasági magyarok elleni atrocitások ügyében. A magyar rádió, és sajtó, ezt a magyar diplo­mácia diadalaként könyvelte el.

 

Epilógus

2004. június 25. Kákonyi Péter a Magyar Nemzetben a következőket írja: „A hajdani kirakatszabadság és szellemi pezsgés déli szomszédságunkban a múlté, sőt a régmúlté. Fekete J. József veti papírra a keserű látleletet: „A vajdasági magyar irodalom sorsa egyenes arány­ban áll a vajdasági magyarság sorsával. Tehát az lesz vele, ami velünk. Nem vagyok túl opti­mista, ugyanis a demográfiai jelek és a politikai konstellációk arra utalnak, hogy mértani ha­ladványban kifejezhető sebességgel veszünk ki erről a vidékről…"

2004. április 23. a Magyar Nemzet egy négysoros hírt közöl Bori Imre haláláról. „A halottakról jót, vagy az igazat.” A jelenlegi írás is ezt  az alapelvet igyekezett tiszteletben tar­tani.

Lábjegyzetek, Források

MTI,  2004. március 24. (http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=34373)

2. Miodrag A. Jovanovic: „Obstacles to Building a Human Rights Culture in the South East Europe Region” Human Rights Tribune, Spring 2003, Vol 9, No. 3. Belgrade, http://www.hri.ca/tribune/viewArticle.asp?ID=2708

3. Keresztury Dezső: „Hírünk a világban”, Balogh József, Illyés Gyula, Keresztury Dezső: „Hírünk a világban”, Magvető Könyvkiadó, Gondolkodó Magyarok sorozat, 1985. 33.o.

4. Kovács Nándor: „Beszélgetés Bori Imrével” Hét Nap, Szabadka, 2002, április 10.

5. Cs. Szabó László: „Király nélkül” Szivárvány, 1983. szeptember, 11.sz.

6. Sütő András: „Búcsú Illyés Gyulától” u.o.

7. Bíbó István: „A békeszerződés és a magyar demokrácia” Bíbó István összegyűjtött munkái. Az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem Kiadása. ISBN 3-85421-003-5. Bern, 1981. 1. kötet, 199.o.

 

Hozzászólás Kaslik Péter írásához

Csorba Béla, a VMDP alelnöke:

Volt más is

Az általam ismeretlenül is nagyra becsült, Kanadában élő Kaslik Péter „Húsz év múlva” c. írásában (lásd a VMDP Hírlevelének legutóbbi számát) lényegében helyesen mutat rá a vajdasági magyar politikai és egyházi elit egy részének habozó és önellentmondásos ma­gatartására a magyarverések néven nevezésének kérdésében. Téved azonban, amikor általáno­sítva ezt mondja: „... 2004 márciusában és előtte is, a vajdasági magyar vezetők még teljes egyetértésben azt bizonygatták, hogy a magyarokat senki sem bántja, illetve, ha bántják őket, ezeknek a bántalmazásoknak ’nincs magyarellenes jellege’.” Szó sincs róla! Mi, a VMDP politikusai, azt hiszem, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy immár évek óta folyamatosan regisztráljuk és publikáljuk mindazon magyarellenes incidenseket, amelyről tudomást szer­zünk. Az elmúlt évek során nem valamiféle különleges érzékenység, hanem a dél-bácskai mostoha körülmények folytán éppen én voltam az a vajdasági magyar politikai vezető, aki a legtöbbet volt kénytelen foglalkozni az ilyen ügyekkel, és bizton állíthatom, sohasem féltem nevén nevezni a dolgokat. Talán a hozzám eljuttatott 32 cm-es nagykéshez mellékelt életve­szélyes írásos fenyegetés (2004. nagypéntekén) és a néhány nappal korábban a magyarverése­ket kemény hangon elítélő rádiónyilatkozatom között is lehet némi összefüggés...

De hadd idézzek két mondatot egy évvel korábbi indítványomból, amit a VMDP temerini községi képviselőcsoportja nevében nyújtottam be Temerin polgármesteréhez 2003. június 19-én: „Temerin lakossága körében aggodalmat váltottak ki az utóbbi idők verekedé­sei, melyek kísértetiesen emlékeztetnek a milosevityi korszak utolsó éveinek erőszakos cse­lekményeire. Az akkori és a mostani jelenségek közös vonása, hogy majdnem mindegyikben felismerhetők az agresszív magyarellenesség elemei.” Levelünk további részében azt java­soltam, hogy a kérdés vizsgálatát a polgármester haladéktalanul tűzze a képviselő-testület napirendjére. Nos, ez némi késedelmeskedéssel meg is történt, azonban nem a magyarellenes incidensek kiváltóit ítélte el a képviselő-testület, hanem engem és a VMDP-t, mondván, hogy mi keltünk nacionalista hisztériát és nyugtalanítjuk a közvéleményt. A Szerbiai Szocialista Párt (Milosevity), a Szerb Radikális Párt (Seselj) és a Szerbiai Demokrata Párt (Kostunica) képviselői mellett a minket elítélő határozatra szavazott a VMSZ (Kasza József) három helyi képviselője is a magyar igazság nagyobb dicsőségére! A VMSZ szégyenletes magatartása azonban ezzel még nem fejeződött be, csupán elkezdődött. Matuska Mihály orvos, a VMSZ helyi elnöke a Magyar Szó szeptember 5-ei számában egyenesen azt állítja, hogy az általunk elítélt jelenségek nem soviniszta kilengések voltak. A későbbi fejlemények fényesen megcá­folták a VMSZ-t Vajdaság-szerte. Sajnos nekünk lett igazunk...

De mi motiválta Kaszának és sleppjének korább meghunyászkodását és későbbi pál­fordulását? Számunkra, akik „testközelből” figyelhettük az eseményeket, ennek magyarázata nagyon egyszerű: amíg Kasza József szerbiai kormány egyik alelnöke volt, minden eszközzel el akarta tussolni a tényleges helyzetet, hiszen szerb megbízóival nem kívánt vitába keveredni néhány tucat összevert magyar fiatal és néhányszáz magyarellenes falfelirat miatt. Miután azonban kormánytisztségét elveszítette, ismét felfedezte, hogy ő mégiscsak magyar. Innentől kezdve választási korteshadjáratának intstrumentumaként használta fel a magyarellenes inci­densek kérdését, ami legalább akkora politikai és erkölcsi hiba, mint amit akkor követet el, amikor gyáván hallgatott.

Temerin, 2004. szeptember 22.             

 

Köszönjük, hogy elolvasta Hírlevelünket.